Faluság

A külső magabiztosság elérésével néha még küzdök, de a magam-biztonságba talán életkoromnál fogva kezdek végre belépni.
Fiatal testemen csak a hibákat, a tökéletlenségeket, az elégedetlenkedni valókat láttam meg, aztán szép lassan megértettem, ennél szebb, vonzóbb, tökéletesebb nem lesz – ezzel kell együtt dolgozni, együtt élni, a lehetőségekhez képest megszépíteni.
A pad-sorozatot elemezgetve vagy Zsuzsa és Réka közös portréját nézve-értelmezve döbbentem rá, hogy a testemhez való viszonyomban az elégedetlenkedés hangjai már nem dübörögnek, hanem azok az erőteljes viszonyulások átfordultak megértett elégedettségbe. Az elfogadáson túli hálába és örömbe, amikor nap mint nap azon kapom magam, hogy már csak az fontos, hogy miért is jó ez a kis test: mennyi gyönyört és örömet ad, milyen sokat tud futni, labdázni, hajolni, úszni, de tud nyugton ücsörögve pihenni, tud kehelyként minden álomnak, vágynak megtartója lenni. Ez a kis test tart ide, ebbe a kertbe, erre a padra.
Fenéksúly.

Zsuzsa és Réka az Okoház gangján

Gábor és Gida a padon

Tünde és Enci a padon

Én és Jakab fiam a padon

Mindig elérhetetlennek tűnt számomra az éteri finomságú test. A tökéletes papírszerűség. A kertből bejőve bárhogyan súrolom, sohasem leszek habtiszta. A földhöz kötöttség vadságot, dimenziót ad. Viseltes, karistolt lesz tőle az ember.

Aldous Harding énekes-dalszerző és egyben alakváltó: hangjai, vizuális megjelenése folyamatosan változik, és lehetőleg többnyire szöges ellentétben áll elvárásainkkal. Emellett dalainak az a sajátossága, hogy átlagos pop-folk-szerű énekes akusztikus zenének tűnnek, de eközben egy-egy apró részlet vagy épp a dalokból összeálló egész rámutat, hogy valami elég furcsa, groteszk, morbid őszinteséggel állunk szemben. Általában a szöveg vagy a hanghordozás az, amibe ezeket a többrétegű szerepjátékokat beleteszi, és ezek még angolul értőknek sem érthetőek, hiszen a szabályaik is külön bejelentés nélkül megváltoznak. Az első, önmagáról elnevezett albumán (amiről egykor itt írtam) például a Hunter szövegeiben lehetett megtapasztalni egy nő és egy férfi gondolatpárbeszédét úgy, hogy sem az énekhangban, sem más hangzó részletben nem volt érzékelhető különbség: rakd össze ahogy tudod.

Egy kép a Blend videóklipjéből

Második, 2017-ben megjelent Party c. albuma is egy meredek ugrás sokfelé az első megjelenés után. A folkos-hegedűs vonal már nyomokban sincs, az elektronikus kísérletek sem, helyette viszont vannak új hangkarakterek, hangszer- és hangulatvilágok, és ugyanaz a furcsán bizarr szubjektivitás a szövegekben, amiket albumról-albumra egyre kevésbé lehet már megérteni. De azért egyértelműen lejön, hogy ez a party nem partizene: talán majd valaha lesz, de egyelőre nagyon nincs, helyette elhagyottság és régi – szintén nem túl csábító – emlékek, visszavágyódás az ifjúság jövőről alkotott vágyaiba. Az alkotó többnyire ötletes és egyszerű hangzásvilágba csomagolja ezt a rengeteg terhet, amit cipel, főleg az emberi kapcsolatokban rejlő kiszolgáltatottságot és a félelmet attól, hogy visszaél ezzel az, akit szeretünk.

A nyitó Blend az alkotó talán egyetlen olyan zenéje, ami dobgépet használ. Épp arra is kell neki, hogy a mechanikus, láthatóan a külvilággal nem törődő ritmus tökéletesen ellentmondjon azzal a szinte könyörgő szerelmes dallal, ami egy rímmel megnevezi és el is rettenti célzottját. "You're the perfect man // You're the perfect blend" vagyis "te vagy a tökéletes férfi // te vagy a tökéletes keverék" – talán nem a legjobb pasifogó szöveg.

Az Imagining My Man éneke a Nina Simone-i mélyektől Nina Hagen expresszionizmusáig terjed és mutatja be Aldous Harding észrevétlen szerep- és hangulatváltó tehetségét, a nőiséghez, üres sztársághoz fűződő teljes inkompatibilitását.

A címadó Party énekhangja a természetesből néha az Aldous-ra annyira jellemző kicsit infantilis, Joanna Newsom-ot idéző összeszorított gyerekhangra és a hozzá kapcsolódó kórusra vált, és dalszövege is néha a kiszolgáltatott gyermeki korba utal vissza. Elég megható a harmonikus zenei alapon egy, a másik félre utalt szerelmes vágyakozását és a másik sikertelen megmentését/feloldozását hallani, és hallgatóként több mint nyomasztó azzal szembesülni, hogy ha minden bántásunk ellenére a másik még így is kötődik hozzánk, akkor mit jelent és milyen súly is az ő boldogsága.

Az album gravitációs középpontja és a korábbiakban is feltárt, megszállottság iránti vonzalmának kifejezője szerintem a Horizon. Egy egyszerű billentyűakkord kíséri végig az éneket és hagyja kántálni, tombolni, sipítozni, suttogni, csendben maradni, énekbeszélve hangot nyújtani. Önmagában is bámulatos ez a vokális dinamika, amit körbejár ez a dal, és olyan sötét mélységekből érkező, olyan feszültséget hordoz, ami szétrepeszti a kapcsolatot, amibe már nincs visszaút. Ha lepaktáltunk egykor az ördöggel, akkor nem várhatunk semmit az emberi kapcsolatoktól.

"Let me put the water in the bowl.
For your wounds, babe.
Let me fill you up with the fingers of love.
You can’t lose babe.
When you watch me play, does it feel bad, darlin’.
When they choose me?
Say again, this place.
Say again, this place. "

(Hadd öntsek vizet a tálba.
A sebeidre, baby.
Hadd töltselek meg a szerelem ujjaival. Nem veszíthetsz el, baby.
Amikor nézed, ahogy játszom, rossz érzés, drágám?
Amikor engem választanak?
Mondd újra, ez a hely.
Mondd újra, ez a hely)

"I broke my neck.
Dancing to the edge of the world, babe.
My mouth is wet, don’t you forget it.
Don’t you lose me.
Here is your princess.
And here is the horizon".

(Eltörtem a nyakam. A világ széléig táncolok, baby.
Nedves a szám, ne felejtsd el.
Ne veszíts el.
Itt a hercegnőd.
És itt a horizont).

Sokáig a Horizon-t tartottam az album leginkább erőteljes számának, aztán sokadjára feltűnt az utolsó felvétel, a Swell Does the Skull (dagad a koponya). Kezdete és archaizáló témái miatt lehetne akár az első albumon található No Peace balladájának folytatása is, de amit az énekhanggal művel, az ezúttal már egyszerre megható, keserű, félelmetes és ironikus, feszültsége pedig az egymást váltó skizofrén hang-szerepek sokasága között csak nő és sodor magával egy befejezetlen végbe.

A többi, nekem kissé elegydalnak tűnő számról most nem írok, de az alkotó állítólag fontosabbaknak tekinti azokat mint ezeket: itt olvashatod róluk gondolatait.

Aldous Harding ezzel az albumával mutatott egy erőteljes példát arra, hogy miként lehet továbblépni és akár kiszabadulni a folk eszköztárából induló alkotónak egy továbbra is igen személyes témákat kidolgozó, egyszerre játékos és terhelt világ felé, ami egy egyszerű popzenei albumnak álcázva rendes bűntudatot csinál annak, aki párkapcsolatában a könnyebbik fél pozíciójában érzi magát.

A Party album itt is meghallgatható: https://www.youtube.com/watch?v=jHR3uEOkkSo&list=OLAK5uy_m8KzshJBxNPexYsHhx3EFqyx-gz2bAZxc

Június 19-én nyílt és még a nyár végéig látható az ellendi Okos-házban a Faluképek c. kiállítás, ahol Bereczki Kata, Csondor Réka, Horváth Szabina, Nemes Zsuzsa, Zsin Bence képzőművészek alkotásait láthatjuk.

A kiállításmegnyitón készültek az alábbi fotók:

Bereczki Kata képei

Nemes Zsuzsa képei

Csondor Réka képei

Megnyitó

Benyitó

Zsuzsa és Réka 1.

Zsuzsa és Réka 2.

A kiállítás egész nyáron át látható lesz, augusztus 29-ig. Ha szeretnéd meglátogatni, szólj előtte a hangfarmos messengeren, a porta@hangfarm.hu címen vagy Balázsnál a +36202331867 telefonszámon!

Helyszín: Okos-ház, Ellend, Petőfi u. 34.

Fb-esemény, ahol az alkotók részletes leírása és a kiállítással kapcsolatos aktuális híreink találhatók: https://www.facebook.com/events/1523470415970380

A fényképeket Horváth Gábor készítette

Óvakodjatok a meséket és regényeket olvasó lányoktól!
Azoktól minden kitelik!
Azok a mesékből azon nevelkedtek, hogy minden jó, ha vége jó, és a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig bűnhődik. Hogy csak a szorgalmas jut előre, és csak az igazság győzhet. Továbbá a harmadik fiú mindig a legokosabb, a legszebb és a legkedvesebb, és övé a legszebb királylány. De legalábbis a legokosabb, a legkedvesebb, a legaranyosabb, a legjobb szívű.
A regényekből pedig megismerik a mindent legyőző szerelmet, a végtelen szenvedélyt, az önfeláldozást, a mártíromságot. Azt, hogy bármit megér egy fordulat, egy kis bonyodalom. Minden túlélhető, hogy megéri szenvedni, mert majd lesz jutalom mégis. Sőt hisznek az egymásnak teremtettségben, a soha el nem múló szerelemben, és Igaziban.
Ó ezek a lányok aztán úgy gondolják, amikor elolvassák a mesét, becsukják a könyvet, hogy így kell élni!
Nem megalkudva, nem megtörve. Vagy ha beletörve – akkor bele is halva. Nyitott szemmel álmodoznak. Ezeknek nem elég a szemétkivitel, az együtt tespedés, a hétköznap, a rutin. Értük rajongani kell, szeretni őket, lesni kívánságukat. Ünnepelni, titkolózni, repülni, szállni – ez a cél. És persze cél is mindig van, valami felé törekvés, ami majd elhozza a boldogan élteket.
(Eleve ezek boldogan akarnak élni, és nem csak úgy élni, éldegélni.)
Ó jaj fiúk!
Az ilyen lányok soha nem nyugszanak, nem hagynak békén/csendben/magadra. Ezek macerálnak, sutyorognak, dalolásznak, izegnek-mozognak, akarnak, szenvednek, sóhajtoznak, sírdogálnak, tesznek-vesznek, pillát rebegtetnek, szépítkeznek, sündörögnek, bújnak, hangokat adnak és csiholnak ki. Ezeknek meg kell felelni, sőt felelni kell.
Csak a gond, csak a baj!
S ha vallásos!
Na akkor kezdődik az igazi gond!
Ezek még ráadásul hisznek valami földöntúli jóban, az Abszolútban, abban, hogy van valami megmagyarázhatatlan, és mindennek van értelme. Ennek magyarázhatod aztán, hogy így a realitás, egyáltalán, hogy van racionalitás, lehetsz földhözragadt, nehézkes, mint egy bika.
Ezek ezt meg sem értik.
Simán kérik a lehetetlent, követelik a mindent, sőt azt gondolják ez így természetes. Ez a világ rendje!
Ó jaj fiúk!
Bajban vagytok!

Kedves Öcsém!
Úgy döntöttem, összeszedek pár, szerintem az időnek ellenálló (ebben nem vagyok teljesen biztos, de emberi életidőnkben talán igen), azaz (általam) örökérvényű(nek gondolt) és egyetemes humanista értéket kifejező gondolatot nagyon egyszerűen, közhelyszerűen megfogalmazva, mert mostanában arra jutottam, hogy akármilyen változásban is van a világ, igenis van pár stabil építőkő, amelyek mindig is érvényesek lesznek. Ezek egy része kulturálisan is meghatározott, de mivel én ebben a nyugati típusú kultúrában szocializálódtam, ez nem túl meglepő és valószínűleg nem von le az értékéből, sem az egyetemességéből, bár utóbbin biztos lehet vitatkozni, de most nem fogok. (Minden kultúra hozzájárul így vagy úgy az egyetemes törvényszerűségek leírásához, ilyen szempontból a nyugati típusú sem rosszabb, mint bármelyik másik.) Szerintem ezek mentén lehet élni, mégpedig okkal: az Élet meghatározó törvényeit jól leírják, már amennyire ezeket emberileg meg lehet fogalmazni, és nincs belőlük sok, noha sokféleképpen lehet róluk beszélni és sokféle megfogalmazásban lehet velük találkozni. Lényegtelen, mennyi idő telik el, miket fedeznek fel közben, éppen milyen elméletek aktuálisak, mennyit tudunk az emberi agyról, viselkedésről, pszichéről, a világ bármely területéről, mennyit fejlődött a technológia vagy éppen nem, ezek mondhatni az emberiség hajnala (legalábbis az írásos hajnala) óta velünk vannak és rendszerektől, változásoktól függetlenül ezekhez térünk vissza, ha jót akarunk magunknak.
Nálam sokkal értelmesebb emberek már rég megírták ezeket, de egy irodalom-lista helyett álljanak itt ezek összegyűjtve, lecsupaszítva. Mivel közhelyek és a megfogalmazásuk is közhelyszerű lesz, nem elsősorban aggyal, értelemmel érdemes őket megérteni, hanem átérezni, átélni, intuitív módon megragadni kell őket. Ettől függetlenül mivel mindig hangsúlyozod, hogy számodra fontos érteni is, hogy mi miért úgy van, mert akkor könnyebb befogadni, megtanulni, mindenhova teszek egy kis miért-gondolatot is, itt-ott pedig némi extra töprengés is színesíti a mondanivalómat.

ᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥ

1. Az egyén nincs magában, csak a többi emberrel, közösségben együttműködve van értelme az életének. Ha együttműködik a többiekkel, értéket teremt, mert fenntartja az Életet, ha pedig ezt a törvényt megszegi, pusztít és önmagát is pusztítja, hiszen az Élet-ellenes. Ez egyéni és közösségi szinten is így működik, azaz minden mindennel kölcsönhatásban van és igaz ez az ún. élő bolygóra kiterjesztve is. József Attila: „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat” Miért? Az Élet egy szövedék, egy szőttes, olyan átláthatatlan mennyiségű szállal kapcsolódnak egymáshoz az élőlények a bolygónkon, hogy minden mindenre hatással van, ha nem is közvetlenül. Az egy fajhoz tartozó élőlények kooperációja természetes, velük született és ha egymásért dolgozva léteznek, akkor építenek, ha pedig megszegik ezt a törvényt, akkor pusztítanak és emiatt egyben pusztulnak maguk is. Peter Wohlleben A fák titkos élete c. könyvében ezzel foglalkozik, csak éppen a fákról ír, de pont ugyanezt el lehetne mondani az emberekről is. Az individualista társadalmakban lényegükből, az elszigeteltségből következően létezik pl. a depresszió, ami nem lelhető fel mint mentális állapot/betegség egyik olyan társadalomban sem, ahol egymást segítő szövedékben élnek például a (ma elmaradottnak tekintett) bennszülöttek. A család mint legkisebb abszolút értéknek tekintett közösségi egység alapú társadalmak mindig egészségesebbek, kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak – az ne tévesszen meg minket, hogy az ún. modern, nyugati típusú családok betegítőek is tudnak lenni, hiszen ez csak azért van, mert nem lényegük szerint családok: nem egymást és az egyének puszta összességénél magasabb rendű közösséget támogató egységek (minden közösség több mint csupán az egyedek összessége, mert az így már komplex rendszer), hanem egymás mellett élő egyének, akik nem alkotnak valódi családot a szó lényege szerint. (Az élő bolygó elmélet egyébként azt állítja, hogy a bolygó komplett bioszférája és az élettelen anyag együtt egy hatalmas szuperorganizmust alkot, ahol minden létező a fennmaradás, azaz a szuper-rendszer fennmaradása érdekében lép kölcsönhatásba és állandóan változó egyensúlyi állapotokat hoz létre.)

2. Az Élet kincs, azaz érték. Miért? Az életet valamiért ajándékba kaptad, azt nem tudom, miért, de minden így kapott időpillanat érték. Ha nem az lenne, nem kaptad volna, mert az érték ellentéte az értéktelenség, márpedig azt az Élet nem hoz létre, mert ellenkezik a belső logikájával. Az önmagáért létező szenvedésnek/áldozatnak az élő organizmusok világában pedig szintén nincs értelme, tehát nem arra teremtettünk. Szenvedni, azaz valamiről lemondani és másnak adni legfeljebb más érdekében értelmes, de az egyben a saját érdeked is, mert a közösség együtt erősebb, tehát más érdekében lemondani valamiről és neki adni a sajátodból egyben Téged is erősebbé tesz, mert az egész közösséget teszi azzá. Ezek persze nem mindig kitapintható törvények és nem is mindig direktben működnek – még az is lehet, hogy szemmel nem látszik az áldozat eredménye, az energiák szintjén azonban mégis működik. (Hozzátenném, hogy a valóban értelmetlen szenvedést, fájdalmat, mint pl. egy haldokló fizikai fájdalmait mindenképpen etikus csillapítani, megszüntetni, mert azok nem áldozatok, nem adnak hozzá az egészhez.) Extra töprengés: Albert Camus: „Hinni akarom, hogy erősnek és boldognak kell lennünk, mert csak így segíthetünk az embereken a bajban. Aki csak vonszolja az életét, és összeroppan a súlya alatt: senkin nem segíthet.” Ezt az idézetet a gimi utolsó pár hónapjában találtam és végül ez lett az osztály búcsúüzenete a ballagáskor, megvan még a ballagási meghívónk, ott van rajta szépen. Azt gondolom, hogy akkor még csak hinni akartam ezt, de ma már pontosan tudom, hogy ez is egy törvényszerűség – a boldogság nem önmagáért elérendő cél, hanem a közösség érdekében: egyéni felelősség, de közösségi érdek és a közösség részeként egyéni érdek is. Egy boldog ember hozzájárul a közösség egészségéhez, erejéhez, ami ezáltal őt is védi, tehát mivel állandó kölcsönhatásban élünk, minden visszahat mindenre.

3. Ha energiát teszel valamibe, az működik, ha nem, az nem működik. Amennyit beleteszel, annyit is tudsz kivenni belőle, illetve annyi sugárzik tovább. Miért? Azt gondolom, ezt nem kell magyarázni: Newton írta le (még nem teljesen) modern fogalmakkal az energiamegmaradás törvényét, de egyrészt nyilván leírás nélkül is érvényes az egész univerzumban (bár Einstein elmélete szerint kozmikus léptékben nem teljesen pontosan így, de hogy akkor pontosan hogyan, arra ő sem adott igazi választ vagy legalábbis azt nem értjük), másrészt már Epikurosz is beszélt erről az ókorban és ki tudja még, hányan megfogalmazták vagy éppen csak érezték ezt az egyetemes törvényt. Az én kis egyéni szintemen erre csak bizonyíték van, még soha nem cáfolta meg semmi, csak alátámasztotta – ez persze egy tudományos értekezésben nem lenne bizonyító erejű, sőt, de én most csak azt tudom mondani, amiben hiszek, mert megélem. Extra töprengés: Ez egyébként nem máshoz kötődik, mint a termodinamika 1. törvényéhez a fizikában: az energiamegmaradás törvénye szerint a semmiből nem lesz semmi, tehát az energia nem keletkezhet a semmiből és nem is semmisülhet meg, hanem átalakul egyik formából a másikba.

4. A világban csak a Jó mentén érdemes működni, a Jó működtetésének feltétele pedig a másik lényéhez való kapcsolódás. Miért? Az energiák törvénye miatt – ez az előbbiből következik. Amibe jó szándékot, energiát, akaratot fektetünk bele, abból jó is következik, amit pedig rossz szándékkal teszünk, akarunk, működtetünk, az a rossz visszaszáll ránk is. Ne tévesszen meg minket, hogy a mai világban mondunk ilyeneket, hogy „rosszul akarja a jót”, mert ez csupán annyit jelent, hogy nem a másik szempontjából, nem hozzá kapcsolódva érzékelte valaki, hogy mi a jó, hanem magából kiindulva, a saját elképzelései szerint. Abban a pillanatban, hogy a másik igazi lényegéhez kapcsolódva akarjuk a jót, az valóban jó is lesz, mert neki akarjuk és nem a magunk világa szerint. Extra töprengés: Talán ez lenne egy igazi házasság alapja: „jót akarok Neked a Te lényeged szerint és azért, mert Te ennek örülsz és ettől jó Neked, nekem is jó, mert fontosabb vagy számomra, mint a magam akarata.” Talán. Azt gondolom, kevés ember érti ezt meg és még kevesebb tudja gyakorolni, mert a mostani világ eleve nem erre van berendezkedve és pontosan ezzel ellentétes üzenetek között növünk fel. Ráadásul mélyen összekapcsolódni a másik igazi lényegével eleve egy kíváncsiságot, aztán pedig nyitott, ítélkezésmentes odafordulást, majd intuíciót is feltételez, de pluszban még reflektálást is minderre, azaz megismerést, tanulást – kinek van ma erre ideje, hogy valóban meg akarja ismerni a másikat? Ki tanulja egyáltalán meg ezt, hogy ez egyébként egy emberi feladat lenne? Pedig ha nem tanuljuk meg, hanem csak a társadalmi, genetikai, evolúciós push miatt választunk párt és nem tudjuk, hogy ennek mi a valódi célja, milyen törvényszerűség mentén működik, pluszban pedig még ilyen világban is élünk, ami ennek ellene megy már csak a hétköznapi működések szintjén is, akkor valójában nincs miért csodálkozunk, hogy nem működnek a legalapvetőbb emberi szeretetkapcsolataink – azért mondom többes számban, mert valójában ez nemcsak a házasságokra igaz. Érdekes módon az igaz barátságokban ez még mindig spontán működik, mindenféle túlagyalás vagy tudatosítás nélkül is, legalábbis többnyire, én ezt figyeltem meg.

5. Az intuíció elég jó irányító erő. Miért? Mert ez a belső iránytűd, amire akkor is érdemes hallgatni, amikor racionálisan már minden érvet végiggondoltál. Nekem a gyomromban működik – már mondtam korábban a gyereknevelés kapcsán, hogy mindig tudtam, mikor csinálom jól, mert ha a gyomromban nyugalom volt, akkor jól tettem, amit tettem, amikor meg éreztem, hogy ideges a gyomrom, akkor valami nem stimmelt. Persze reflektálni kell ezekre az érzésekre, hiszen akkor tudatosul valójában, mit is mutat ez a belső iránytű, ráadásul az intuíció ennél sokkal több, nem is tudom pontosan még, hogy micsoda, kontrollmániásként nehezen is engedem működni, de rajta vagyok, hogy ennek több teret adjak az életemben, mert egyértelműen működik, ebben viszont teljesen biztos vagyok.

6. Problémák igazából nincsenek – helyzetek vannak, amiket az élet dob és azokhoz alkalmazkodva, azokat elfogadva kell élni az éppen akkori legjobb szándékaink, legtöbb tudásunk, tapasztalatunk szerint. Miért? Mert minden élethelyzet ad valamit, tanít valamire, lehetőséget nyújt, hogy megéld és ha elég ügyes vagy, fejlődj általa. Nevezhetjük ezeket problémáknak és a rájuk adott válaszainkat megoldásoknak, de egyre inkább azt gondolom, ez egy negatív szóhasználat, ami nem annyira a jó energiákat indítja be. Talán inkább egyfajta tenni akarást, buzgólkodást, pörgést indít el, mint nyugodt, megfontolt választ. Persze vannak olyan személyiségek, akik örömmel oldanak meg problémákat, tehát nem akarom ezt tőlük elvenni, de valójában olyankor is az történik, hogy egy helyzet magasabb szintre kerül, az illető elégedettebb lesz, akár játékként élte meg, tanult belőle valamit, azaz nem egy negatív dolog, nem egy probléma történt valójában, hanem egy esélyt kapott az illető jobbá válni. Ráadásul vannak olyan élethelyzetek, amelyeken nincs mit megoldani – egy szeretett személy halála okozhat problémát az életünkben, mert piszkosul megviselhet minket, de nincs rá megoldás. Ez esetben a válaszunk erre az élethelyzetre természetesen a fájdalom és idővel az elfogadás, megbékélés lehet, legjobb esetben végül a hála, amit azért érzünk, mert egymás életéhez hozzá tudtunk valamit tenni. Legvégül pedig maradhat velünk az öröm afelett, hogy egyáltalán esélyünk volt egy másik emberrel mély, szerető kapcsolatban lenni valaha is.

7. Az idővel akkor gazdálkodunk jól, ha az értékeink mentén tartjuk a fókuszt. Miért? Mert minden más időpazarlás valójában. Rakonczay Gábor mondja gyakran, hogy már csak X db napunk van hátra az életből, így érdemes ránézni arra, mit csinálunk – ez egyébként pontosan ugyanaz, mint az ókori görög kultúrában a „memento mori” figyelmeztetés a delphoi jósdában, azaz, hogy „emlékezz a halálra”, de ne azért, hogy elmerülj az önsajnálatban, hanem hogy tedd meg, amit meg akarsz tenni, mert erre csak véges időd van, ráadásul nem is tudod, mennyi az a véges idő. Ezért aztán a jól megélt élet annyit jelent (nekem legalábbis), hogy a fókuszban azt tartod, amit lényegesnek gondolsz az életed szempontjából és a kis, apró mindennapi lépéseidet úgy tervezed meg, hogy ezek felé vigyen.
   Extra töprengés: Az élet értelme számomra tehát ez a típusú jól megélt élet. Ha bármilyen feltétezetten létező transzcendens erő/isten/égi órásmester/kreátor/stb. szempontjából akarom ezt nézni, akkor is ezt találom örömre érdemesnek (már ha azt gondoljuk, hogy örömüket lelik az emberben egyáltalán, tudja fene, többnyire inkább azt gondolom, hogy bármiféle teremtő gondolatára az emberi pszichének van szüksége): az ilyen értelemben jól megélt életet, amikor jól gazdálkodtunk az itt kapott időnkkel.
   Rakonczay elmesélte már többször, hogy amikor 3 percen múlt, hogy odaveszik-e az óceánban, mert pontosan tudta, hogy technikailag abban a helyzetben a hajója el fog süllyedni, akkor tényleg „lepergett előtte az élete”, de ebben a mentális állapotban a legszörnyűbb érzése igazából nem a halál, hanem az volt, hogy maradnak utána elintézetlen dolgok, lezáratlan viták, kapcsolatok – és rögtön ebben az időpillanatban megértette azt is, hogy nem fog meghalni itt és most, mert ezekkel még dolga van. Mivel valóban képes lett egy hullám erejével visszafordítani a hajót az utolsó percben, azt élte meg, hogy azért kapta ezt a hullámot és vele a túlélést, hogy innentől úgy élje az életét, hogy igyekezzen a mindennapokban is úgy törődni a számára fontos célokkal és emberekkel, hogy ha este lefekszik és másnap nem kel fel, akkor ne maradjon utána „elintézetlenség”, „be nem fejezettség”, hanem azt élhesse meg, hogy megtette, amit aznap meg kellett tennie, amit meg akart tenni. És ebben nem az a fontos, hogy valóban sikerült-e a hosszútávú célt elérni, hiszen bizonyos életcélokat, terveket, emberi kapcsolatokat éveken, évtizedeken, akár egy életen át formálunk – a lényeg, hogy jól használtuk-e ezekre az időt, ami megadatott.

8. Hitelesnek, önazonosnak kell maradni. Miért? Nem tudom, miért. Ez egy intuitíven megélt élettapasztalat, hogy amikor nem hazudok magamnak, hanem őszintén adok választ az életem kérdéseire és azok valóban az én válaszaim, tehát önazonos tudok lenni a döntéseimben, a választásaimban és ezekben felvállalom a felelősségemet, akkor ezt az Élet meghálálja. Talán azért lehet ez így, mert egyszeri és megismételhetetlen személyiségünk van és az Élet a biodiverzitást, a változatosságot támogatja, ez egy természeti erő. Extra töprengés: Innentől pedig beszélgettem egy kicsit az AI-jal, hogy átnézzem, hogy kötődnek egymáshoz a hitelesség/önazonosság, a biodiverzitás, az entrópia és az evolúció fogalmai, mert őszintén szólva kissé zavarosnak éreztem ezeket az összefüggéseket, azaz egész pontosan képtelen voltam az ezeket a fogalmakat magában foglaló tudáselemeimet összefüggésbe hozni – egyszerűen mert keveset tudok. Ilyeneket írt az AI: „A biodiverzitás azért törvényszerű, mert a sokféle faj egymásra épülő hálózata képes a legteljesebb mértékben kifacsarni a Napból érkező energiát, miközben eleget tesz az univerzum legfőbb parancsának: az entrópia növelésének. Az evolúció azért hoz létre megismételhetetlen egyedeket, mert a diverzitás a túlélés záloga. Ha minden ember pontosan ugyanúgy gondolkodna és cselekedne, az emberi faj képtelen lenne alkalmazkodni a változó világhoz. Az, hogy kötelességünk önazonosan élni, egy evolúciós és termodinamikai parancs.” Ez így egészen logikus és összhangban van a saját megéléseimmel is. Még extrább töprengés: Közben megértettem azt is, miért érdemesebb megújuló energiákat használni nemcsak szlogen szinten, hanem azért, mert a Föld saját energiáit felhasználni az emberiségnek mint technológiailag és társadalmilag komplex, sőt, egyre komplexebb jelenségnek egyrészt törvényszerű, mert az élet törvénye az, hogy energiát használjunk fel és ezzel növeljük az entrópiát (a szétziláltságot, rendezetlenséget), másrészt törvényszerűen pusztulást is jelent ebből adódóan, ha a Földre mint zárt rendszerre tekintünk, de ha az univerzumból érkező energiát kezdjük el használni, ami számunkra a Napból érkezik, azzal máris egy nyitott rendszerben találjuk magunkat, ahol az entrópia irányába ható működésünket egyensúlyba hozza a Napból folyamatosan érkező energia, tehát egyáltalán nem szükségszerű a bolygó pusztítása, sem önmagunk pusztítása még akkor sem, ha maga az entrópia, azaz a rendezetlenség, végső soron a maximális entrópia, azaz a halál felé való haladás univerzális törvény, a termodinamika 2. törvénye a fizikában. Azaz röviden:

9. Mivel az emberi társadalom egyre komplexebbé válik, ebből következik, hogy törvényszerűen egyre több energiát fogyaszt, és ezzel folyamatosan növeli az entrópiát (a rendezetlenséget).
10. Mivel a belső erőforrások (pl. fosszilis tüzelőanyagok) használatakor a Földet zárt rendszerként kezeljük, ebből következik, hogy ez a növekvő entrópia törvényszerűen a saját lakókörnyezetünk pusztulásához vezet.
11. Mivel a megújuló energiák (nap, szél) használatával az univerzumból – a Napból – érkező külső energiát csapoljuk meg, ebből következik, hogy a Földet azonnal egy nyílt rendszerré nyitjuk vissza.
12. Mivel ebben a nyílt rendszerben a Napból beáramló folyamatos energia egyensúlyba hozza és semlegesíti a mi lokális entrópia-növelő működésünket, ebből következik, hogy a technológiai fejlődésünknek egyáltalán nem kötelező pusztulással végződnie. (A Napból érkező tiszta energia segítségével a Föld képes kitakarítani, azaz a hideg univerzumba kisugározni a felesleges hőt és újrahasznosítani azt a szemetet, azaz a széndioxidot, amit mi termelünk, így a rendszer egésze nem esik szét. Ezért kell anyagi, tárgyi szinten is olyan anyagokat létrehoznunk, amelyek lebomlóak, mert ha tovább szaporítjuk a bármilyen fajta műanyagot, a Föld ismét egy zárt rendszerként működik ebben a tekintetben, mert az égvilágon semmi nem tudja a természetes körforgásba visszaépíteni a nem lebomló anyagokat.)

13. Azaz lényegében az emberi faj nincs pusztulásra ítélve törvényszerűen, ha jól választ, megfelelő döntéseket hoz, amelyek nem sértik az Élet törvényeit, hanem azzal összhangban működnek.
    Mindez egyébként most kiépülő, új gazdasági modellek kidolgozásában is megmutatkozik, de ez messzire vezetne, így itt ennek nem adok teret, pedig rendkívül izgalmas és egyébként reménykeltő. Lenne. Ha nem lenne a kvantumszámítógép fejlesztése egy skizofrén fázisban épp, amikor az élő gazdaság és az élő bolygó irányába is elmozdulhat a fejlesztés használata, de ugyanekkor teljesen a mai kapitalista gazdaság működteti a fejlesztésbe való invesztálás lehetőségét, ráadásul lehet, hogy az egész egy nagy nullát fog eredményezni, miközben elképesztő mennyiségű energiát tol bele az emberiség, ismét csak a Föld nem megújuló forrásait felhasználva...

14. Ezt az egész Életet a szeretet működteti.

Miért? Nem tudom, miért és azt sem, hogyan, sőt, az is lehet, hogy ezt már csak hinni akarom. Ettől függetlenül nem akarok lemondani róla, mert ez is egy élet-tapasztalás, megélés, hogy amikor szeretet van, akkor harmónia van, flow van, legalább átmenetileg. Ez érzés-szinten is igaz, de leginkább a szeretet kifejezés kiterjesztésére gondolok, ami az élő és élettelen organizmusok tudattalan kölcsönhatási rendszerét működteti az Élet fenntartása érdekében: mindig úgy nyer a közösség, ha együttműködik, ha támogatja, azaz „szereti” egymást és itt már nem az emberi érzésre gondolok egyáltalán. Extra töprengés: Itt már pontosan arra gondolok, ami Émile és Joanne történetében a házasságuk értelme Az ég minden kékje c. könyvben: nem szerelmi házasság a szó klasszikus értelmében, ahogy Émile hagyományosan, társadalmi rutinok alapján gondol rá, hanem egy szövetség, ahol Joanne ígéretet tesz, hogy megvédi Émile szabadságát, hogy úgy éljen, ahogy önazonosan élni akar az élete hátralévő részében. Azaz felelősségvállalás annak érdekében, hogy a másik belső lénye hiteles, önazonos maradjon (Émile esetében azzá váljon, mert itt azért egy jelentős személyiségfejlődés is végbemegy közben), tehát értelme legyen az életének. A szeretet az én értelmezésében ez: hozzájárulni ahhoz, hogy a többi egyed életének értelme legyen, és ez teljes összhangban áll a közösség erejével, ami több, mint az egyedek összessége. (Gondolom, nagyjából ezért is vagyok tanár.)

Szeretettel:
Fanni

Kecskemét, 2026. június 10.

A magyar falvak életképeinek ábrázolásában az elmúlt évtizedekben megjelent egy olyan szemlélet, ami kicsit ironikus tekintettel, eléggé naturalisztikus módon jeleníti meg a vidék hétköznapjait, az ide lecsapódó városi kultúra furcsa maradványait, a falu, mint a népi hagyományok őrzőjének emlékdarabkáit, és mindezek furcsa, groteszk elegyeit, ami valljuk be, tulajdonképpen maga a faluság.

A Bukta Imre által kezdeményezett mezőgazdasági művészet, Szabó Eszter Ágnes szubjektív-narratív hímzései vagy épp Katarina Rothers kockaház-sorozata megelőlegezték és erősen megalapozták azt a megközelítést, hogy kortárs művészként lehet és érdemes is hozzányúlni a hagyomány, a vidéki életképek vagy az épített környezet témáihoz.

Idén nyáron az Okos-házban ennek a vonalnak a folytatásaként egy csoportos kiállítást szervezünk, ami bemutatja a felkért képzőművészek faluképeinek sokféleségét. Csondor Réka fotószerű pontossággal festi meg azokat az apró részleteket, amiket a mindennapokban inkább elfednénk egy bokorral vagy ráncfelvarrással. Ugyanígy Nemes Zsuzsa, de beleírva az ábrázolt emberek, házak vágyait. Bereczki Kata munkái kitöltött kontúrokra redukálják, absztrahálják a világunkat. A festményeket Horváth Szabina grafikái egészítik ki, akinek témaválasztásán keresztül egy, időből kiszakadt, régi és modern falu élete szűrődik át.
A "kétdimenziós" művek között, a ház területén elrejtve Zsin Bence videóinstallációi találhatjuk meg, akinek témaválasztása mögött a megörökölt vallásosság és a keresett, megélni vágyott spiritualitás tárgyai és rituáléi kereszteződnek.

Bereczki Kata képeit rendezgetjük

A kiállítás június 19-én 18 órakor nyílik, és egész nyáron át látható lesz, augusztus 29-ig. Ha szeretnéd meglátogatni, szólj előtte a hangfarmos messengeren, a porta@hangfarm.hu címen vagy Balázsnál a +36202331867 telefonszámon!

Helyszín: Okos-ház, Ellend, Petőfi u. 34.

Fb-esemény, ahol az alkotók részletes leírása és a kiállítással kapcsolatos aktuális híreink találhatók: https://www.facebook.com/events/1523470415970380

Attól függ, miből… hangozhatna a válasz. Messziről indítok, belátom, de épp dinnye szeletelés közben filozofálgattam, és ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem.
Gyönyörű május végi nap van. Nem szokásom ilyenkor dinnyét venni. Ha a gyerekek nyúznak érte, könnyen lepattintom őket azzal, hogy: „Ilyenkor??? Dinnyét???” Az külföldi, kényszerérett, vacak, se íze, se bűze. Megvárjuk szépen a júliust, amikor majd degeszre ehetjük magunkat az isteni magyar görögdinnyével.
Ez most kivétel. Fizetségként kapta a hétéves, amiért segített kitakarítani a vendégházat. (Segített, értsd: úgy próbált meg tenni-venni a házban, hogy nem akadályozott engem, amíg takarítottam. Na jó, egy-két dolgot tényleg megcsinált). Szóval, azt mondtam neki, ha begyűjti a vendégek által otthagyott 50 forintos üvegeket, akkor visszaválthatja őket a boltban, és elköltheti a kupont. Üzletnek nem is rossz. Az én csoda gyermekem pedig nem kisautót, hetvenhetedik lópikulát kért a boltban, hanem… dinnyét. Hát persze, hogy megvettük.
Szóval, épp egyedül vagyok itthon, és rájárok a gyerek dinnyéjére, aminek még csak a fele fogyott el, de már látom rajta, hogy nem ártana lassan megenni az egészet. Kiveszem a dinnyét a hűtőből, leszedem a félről a fóliát, és látom, hogy az egyik részén már kicsit olyan…hát problémás. Zsigerből fordítom meg, hogy akkor inkább a másik feléből vágok magamnak. És akkor… beüt a felismerés. Már nem az a tinilány vagyok, aki otthon lakik a szüleivel, és egész nyugodtan megteheti, hogy az egészséges szeletet vágja le, és mintha mi sem történt volna, a többit – a folttal együtt – visszateszi a hűtőbe. Én már az anyuka vagyok, aki levágja magának a foltos szeletet, majd szépen kivágja a problémás részt, megakadályozva ezzel a további romlást, és így teszi vissza a dinnyét. Ez az egész jelenet önmagában hordozza a felnőttséget, azt hiszem. Mint ahogy tudom, hogy ha nem mosok ki, nem lesz kimosva, hogy ha nem törlöm fel, nem lesz feltörölve… stb. Eggyel azért árnyaltabb a kép, mert férjet is tudni kell választani, és az enyém kimossa és feltörli, ha nekem nincs kedvem/időm/erőm, vagy ha épp kicsit gondtalan gyermeki énem tör elő, és egyszerűen észre sem veszem… ilyen is van azért.
És, hogy hogyan érünk el a címben szereplő 14-hez? A nagyfiam éppen ennyi idős, már lassan közelebb van a 15-höz. Ő még az a gondtalan gyerek, aki csak úgy él bele a világba. Körülötte majdnem minden kényelmes. Visszateheti a romlott résszel együtt a dinnyét, kiválaszthatja a szebbik almát, tisztára mosva, összehajtva kapja meg a ruháit, szóval, aki még gyerek lehet. De meddig? Szeptembertől középiskolába megy. A suli első szülői tájékoztatóján bemutatkozott a kollégium is. Eddig fel sem merült bennünk, hogy lehetne kollégista, hiszen 45 perc alatt könnyedén benn van a suliban busszal. Nem távolság. De ahogy hallgattam a kollégiumi tanárok bemutatkozóját az ingyenes kollégiumról, ami a suli mellett van, és délután kötelező tanulószobán szaktanárok segítik a gyerekeket felkészülni… elgondolkoztam. A mai világban fiút nevelni nem könnyű. Biztosan lányt sem, és biztosan régen se volt könnyű. De ez most biztosan nem az. Mikor és hogyan engedd el a kezét? Jót tenne-e neki a nagyobb önállóság vagy azzal veszélynek tesszük ki? Régen legalább a katonaságban önállóságot tanultak, ha előbb nem is. A múlt hét óta érlelem magamban a kérdést, és sokat beszélgetünk róla a férjemmel is. Vajon milyen egy tininek azt hallani a szüleitől 14 évesen: „Nem ártana neked a kollégium. Ott legalább megtanulnád, hogy a dolgoknak következményei vannak, és nem lenne mindig ott valaki, aki igyekszik megoldani helyetted a problémákat.”
A dinnye nem adott választ a kérdéseimre, de ezt az egy gondolatot megérlelte bennem: Szerencsés az, aki legalább 15 éves koráig olyan családban élhet, ahol nem kell azon gondolkoznia, hogy vissza tegye-e a dinnyét a romlott résszel együtt a hűtőbe. Én is ilyen szerencsés gyerek voltam, és azt hiszem, az én gyerekeimnek is megadatott ez.

Tisztelt Érdeklődők!
Tisztelt Természetszeretők és Gyümölcsbarátok!
Kedves Zselici Tündérkertesek!

Nagy örömmel tudatom, hogy érdeklődői társaságunk meghívásban részesült kedves tündérkertes csapattársainktól: Kungl Marikától és Manaszes Lászlótól a Bodai Édesmandula Gyümölcsös Kertbe.

Marika és Laci 2026. június 13-án szívesen látják csapatunkat bodai mandulásukban és gyümölcsös kertjükben, ahol a kert bejárásával egybekötött közös tapasztalatcserén vehetnénk részt növényvédelmi kérdésekben.

Marika és Laci a gyümölcsös kertben már évek óta biológiai növényvédelmet alkalmaznak minden kultúrában, és voltak szívesek felajánlani, hogy ennek tapasztalatait megosztják érdeklődő csapatunkkal, mi több, az eredményeket az ültetvényben „élőben” is bemutatják.
Mindeközben hozzászólásokra is nagyszerű alkalom nyílik, ahol mi, résztvevők is megoszthatjuk saját tapasztalatainkat, és kellemes környezetben nyugodtan elbeszélgethetünk egymással erről a kérdésről. A program délelőtt tíz órakor kezdődne.

A részt venni kívánóktól előzetes regisztrációt kérnénk, így legkésőbb 2026. június 7., vasárnap éjfélig kérnénk szépen jelentkezéseiket a pomona@t-online.hu címen vagy a +36 30 4911955 telefonszámon. Esetleges túljelentkezés esetén a regisztrációkat időbeli sorrendben tudjuk figyelembe venni.

A kedves vendégeket vendéglátóink ebéddel is várják, de ettől függetlenül a programjainkon immár rendszeres batyus finomságok is jól jöhetnek, ha valakinek épp módja vagy kedve adódik ilyen hozzájárulással emelni az összejövetelünk fényét.

Ha saját bögrét/poharat hozol, megkönnyíted a szervezők dolgát és nem szennyezzük környezetet az eldobható poharakkal.

A tervezett program:
10 - 10,30-ig érkezés, regisztráció, örömködés, hogy találkoztunk!
10,30 – 11,30-ig a gyümölcsös kert bejárása, bemutatása.
11,30 – 12-ig az ökológiai gazdálkodás indítéka, gyakorlata, tapasztalatok, tervek a házigazdáktól. 12 – 12,30 -ig az ökológiai gazdálkodás kérdései a gyümölcsészetben, hozzászólások, viták.

A meleg ebéd várható időpontja 13 óra.

Kérnénk szépen, hogy a program hírét, aki tudja, szíveskedjen olyanoknak is továbbadni, akik egyébként erről nem értesülnének.

Szeretettel várjuk tehát a régi és új érdeklődőket a növényvédelmi tapasztalatcserére a Bodai Édesmandula Gyümölcsös Kertbe, 2026. június 13-án, délelőtt tíz órai kezdettel!

A találkozást és a tartalmasnak ígérkező tapasztalatcserét várva, gyümölcsbaráti üdvözlettel:

a házigazdák: Kungl Marika és Manaszes László, valamint a szervező: Kustos Irma, Gyümölcsoltó Alapítvány

Helyszín, megközelítés: Boda Petőfi utca 64. Egyenesen végig a falun, a buszmegállónál is egyenesen tovább, kb. 300 méter egy keskenyebb aszfaltos úton.
Bejárat és parkolás a diófa ültetvénynél.

Asszem a gyereknevelésben az a legnehezebb, hogy alapvetően boldog embert akarsz nevelni, de már látod, hogy a boldogságnak vannak bizonyos attribútumai. Amik nélkül is lehet persze boldognak lenni, de amik nélkül azért az emberek nagy többsége alapvetően mégsem boldog.
Mondjuk ilyen a pénz. Nem mondom, hogy nem lehet pénzeszköz nélkül boldognak lenni, de azért a szegénység – mondjuk ki – nagy átlagban nem tesz boldoggá, főleg bizonyos idő után, bizonyos kor felett.
Aztán az ambíció. Lehet nélküle élni – van is, akinek sikerül – de amikor egy inkompetens, nálad gyengébb kerül feléd, akkor azért sokaknál bekapcsol a viszonyítási reflex.
Nomeg – főleg az AI korában – természetesen minden végzettség megkérdőjelezhető, de 40+osként láttam elég ilyen hozzáállású személyt megrökönyödni, amikor kiderül, hogy mégiscsak az lép előre – vagy az könnyebben –, akinek megvolt az a haszontalan papírja, ami ehhez kellett.
Utazások alkalmával az ember hajlamos elengedni bizonyos alapvető szükségleteket – nekem például a tisztálkodás ilyen – de hosszú távon ez visszahat a hozzáállásomra, az attitűdömre, az emberi viszonyaimra, stb.
Ami üdítő és vicces rövidtávon, hosszútávon nem kifizetődő.
Persze nincs a boldogságnak receptje, de az ember megpróbálja olyan képességekkel felruházni a csemetéjét, amivel nagyobb eséllyel lesz az elégedett, boldog majd egyszer.
Na és akkor jön a fogadd el önmagad és a fogadjon el mindenki úgy, ahogy vagyok dolog. Kaptam már meg a kamaszoktól, hogy hagyjam őket békén, állandóan (enyhe túlzás) cseszegetem őket, feladatokkal terhelem őket, közlöm, hogy mi kevés és miben kellene változni. Fogadjam el őket úgy ahogy vannak, mert a világ azt sugallja most éppen, hogy jó vagy úgy, ahogy vagy. Látok szülőtársakat, akik szerint utódjukhoz kellene igazodnia a világnak, és ha nem igazodik, akkor bizony kirekesztő, elnyomó és gonosz.
És vajon kinek van igaza?
A fejlődés gáz?
Náray írta, hogy régen a nemesek, az arisztokrácia, a tudós, az egy példa volt, akit igyekeztél utánozni, akit megpróbáltál utolérni. Valami magasabb nívó volt vagy anyagi, vagy szellemi, vagy esztétikai téren, ami felé törekedtek az emberek. Eleve törekedtek az emberek. Vagy ha nem, akkor is látták a különbséget, és nem várták el, hogy a nyomukba érjenek. Hogy elismerjék őket azért, mert buták, képzetlenek, tehetségtelenek, vagy jónekikazúgyis. Az nem volt érték ugyanis. Ma meg néha azt érzem: a fejlődés hiánya, vagy képtelensége, érték kezd lenni.
Régen az a kérdés, hogy ki a példaképed, nem váltott ki nevetőrohamot a másikból, hanem valós kérdés volt, amire volt is válasz. Hr-es körökben újabban állás-interjús kérdés kezd el lenni. Hogy egyáltalán látod-e, követed-e a másokat? Észreveszed-e a jobbat, szebbet, ami felé törekedni lehet, ami példamutató, amiről látod, hogy több? Egyáltalán van igényed a többre?
Egy szobor mégiscsak több, mint a kőtömb, amiből kifaragták. Vagy a pőre vászonnál a festmény. A kotta helyett a zenemű. Ebbe pedig kell pakolni munkát, küzdelmet, verejtéket, sírást, kudarcot, harcot, elengedést. A semmiből nem lesz valami. A legjobb dolgok a komfortzónán kívül kezdődnek, attól fejlődünk, erősödünk, leszünk magunk jobb példányai.
Szóval ez a szívás a gyereknevelésben. Hogy olyan könnyű lenne hagyni mindent és csak imádni az utódot. De csak ki kéne belőle faragni azt, ami benne van, de még csak én látom.
Ó jaj!

(Kicsit részletesebben: három gyereket nevelő anya
Még részletesebben: három gyereket egyedül nevelő anya
Sokkal részletesebben: három tinédzser gyereket egyedül nevelő anya)

A gyerekeim örökösen megújuló örömforrást jelentenek az életemben, mióta csak léteznek, sőt, ha őszinte akarok lenni, már azóta, mióta gondolatban, vágyként léteznek, tehát mióta az eszemet tudom, mert mindig is akartam őket és – lettek! Csodálatos ez, nélkülük az én életem valóban értelmetlen vagy legalábbis közel értelmetlen lenne – teljesen azért nyilván nem, hiszen a szeretés képessége akkor is meglenne bennem és biztosan sok ember lenne, akikre napként sütnék, ahogy most is, de talán pont ez a lényeg: nem úgy, ahogy most is, hiszen főképpen a gyerekeim által lettem az a személy, aki vagyok itt és most. Szóval az anyaság – lebegés, szeretet, öröm, boldogság.

Miközben ezeket a sorokat (mondhatnám, hogy papírra vetem, de csak) kalapálom a laptopba, éppen a két lányom sutyorgása hallatszik be az étkezőből, ahol a Nagy bűntudatosan, könnyekkel a szemében eszi a vacsoráját, mert egy órát késett itthonról, a Kicsi meg próbálja vigasztalni, mert tudja, hogy állati dühös vagyok. Részben, mert ismét nem sikerült betartani egy megállapodást (az elmúlt két hétben már harmadszor), részben mert nem vette fel a telefont, amikor kerestem, hogy hol van már, részben pedig mert olyan történt vele, aminek, ha nem teremt ilyen helyzetet, mindannyian együtt örülhetnénk és lebeghetnénk. Ugyanis megtörtént az első csók!

Mondanám, hogy de jó, de közben az jár a fejemben, hogy állati dühös vagyok. És persze nem a csók miatt (el nem tudtam képzelni az elmúlt hónapban, mi tart ilyen sokáig, már jobban vártam az első csókot, mint maga a Lány), hanem mert nálunk ilyet nem szokás csinálni, hogy a másikat bizonytalanságban tartjuk, hogy mi a helyzet, miért késünk, hol vagyunk és miegymás. Úgyhogy most kimegyek és inkább meghallgatom a történetet, mert már nem is vagyok olyan állati dühös, ráadásul kíváncsi is vagyok. Különben meg beszéltem a srác anyukájával közben, aki a gyereket nálunk kereste, szóval legalább ott is hasonló volt a családi szitu éppen, én meg mondom, megtörtént az első csók, erre ő, hogy ó, tényleg, megtörtént, nahát, de jó és vajon milyen volt, mondom, annyira nem lehetett kiábrándító, ha egyszer egy órát késett miatta a lányom. Negyedórával később: hát, tényleg megtörtént, tényleg nyelves és nedves, a Lány kissé bizonytalan, hogy mit kellene éreznie, de sebaj, majd alakul ez. Ebben tehát megnyugodtunk és abban is, hogy az egy óra késés és nem szólás és telefon-fel-nem-vevés okán elmarad a következő randi, mert azért következmények bizony vannak, ha tetszik, ha nem. Megöleltük egymást, halad az este.

Pontosabban haladna, ha tudnám, hol a fiam. Mert neki kb. tíz perc múlva el kellene érnie az utolsó vonatot a koleszba. Elvileg. A vasút tőlünk futva kb. 20 perc, sétálva kb. 40, busszal kb. 30, szóval esélyes, hogy ez ma már nem történik meg. Pár órával ezelőtt ment át néhány utcányira egy baráti ügyvéd házaspárhoz megszerelni az elektromos fűnyírójukat. Azóta se kép, se hang, legalábbis a fiam részéről, azt nem tudom, a fűnyíróval mi van. Mivel tegnap, amikor 22 km futás és 3 óra alvás után hazaért az UltraBalatonról, én megetettem és hagytuk 5 órát aludni délután, konkrétan lábujjhegyen jártunk a lakásban, miközben egyébként kínkeservesen összeszereltük a vadiúj Ikeás ágyamat (az Isten áldja meg a tervezőt haló porában is), nos tehát, miután a Fiú tulajdonképpen teljesen kipihenten kibontakozott az álom ködéből, mertem azt mondani, hogy szerintem talán a hétfői napot már a suliban kellene töltenie, megsértődött és kijelentette, hogy ez olyan, mintha ki akarnám űzni az otthonából, nos tehát ezután ma már meg sem merem kérdezni, hogy akkor mégis mi lesz, mikor óhajtja áttenni a popóját a koliba. Maradjunk annyiban, hogy a fáradtság mellett a kisérettségire való tanulásra hivatkozva maradt itthon, de azért, amikor hazaértem, éppen sorozatot nézett. Hm. Azt, hogy honnan lesz igazolása, el sem tudom képzelni, mert szülőit én már idén nem írhatok többet, ugyanis 18 éves szülinapjára elvittük egy családi nyaralásra Korfura októberben a szegény szerencsétlent, akkor tehát elhasználtuk az összeset. Mindenesetre az ágyát megcsinálta a húga, a pizsijét kikészítette a másik húga, szóval olyan nagyon nem kell aggódnia, törődnek-e vele itthon. (Azért mentségként hozzátenném, hogy ez egy kitűnő tanuló gyerek, aki okos, mint a nap, ráadásul mindenkinek mindenben segít, főleg, ha szerelni kell, persze, de tényleg egy állati rendes és szeretetreméltó gyerek, csak éppen lusta, mint a föld. Például csak azért kitűnő, mert órán mindent megtanul, én külön tanulni csak akkor láttam, ha már végső kétségbeesésében muszáj volt, és akkor is csak olyan pofával, mint akinek a fogát húzzák.)

Egyetlen reménységem ma a Kicsi volt, aki miután kénytelen-kelletlen beletörődött, hogy nincs itthon a barátnője, aki az alattunk lévő szinten lakik, tehát nincs ma kivel bandázni, akár tölthet velem is egy kis időt. Hosszasan mesélt egy szerinte valószínűleg őrült francia illusztrátorról, akinek fura, torz emberi portréi vannak egy kártyajátékon. Hurrá. Azért végül jól elvoltunk, például együtt aggódtunk, miért nem ért haza a nővére vagy hol lehet már a bátyja.

Szóval, mint írtam is fentebb, az anyaság csupa lebegés – 45 évesen az ember már tudja, vannak szakaszok, amikor a semmiben, és ezt is tanulni kell. Freefall meg miegymás. És tényleg. Vannak persze kapaszkodók néha meg konstruál ilyeneket a társadalom meg magunknak mi is, de periodikusan visszatérő szabadeséses időszakok jönnek egymás után, amikor ismét új élethelyzetekbe botlunk, amelyeket még nem sikerült megtapasztalni, új „elsők”: első buli, első randi, első csók, első késés, első komoly vita, stb., amelyekhez képest az első fogacska, az első lépések, az első mosoly rendkívül távolinak tűnnek. Folyamatos tanulás, monitorozás, kételyek, szabályok, keretek állandó újraírása és közben élünk. Négyen, együtt, pedig amikor nagyon fáradt vagyok, igencsak jól jönne egy értelmes, felelősséget vállaló apa is a képbe. Az nem jutott. Mármint apa igen, csak az attribútumok valahogy mások. Nekem szerencsém van, mert általában jól mulatok magamban akkor is, ha éppen esz a fene, ráadásul kifejezetten szeretem a tinédzsereket, a világukat, a problémáikat, a velük való értelmes vitákat, érveléseket, világmegváltást, úgyhogy a gyerekeim nem is tudják talán, milyen szerencséjük van így nekik is.

Na megyek, megjött a Fiú is, kíváncsi vagyok, hogy ment a szerelés és csak reménykedem, hogy sikerült és a lámpakiállítás mellé nem kezd el gyűjteni immár robotfűnyírókat is.
Kb. 15 perccel később a gyerek üdvözült mosollyal a képén és glóriával a feje felett ezzel a mondattal megkoronázta a napot: nem is tudtam, hogy ekkora tech zseni vagyok. Igen, a következtetés helyes, nagyjából 4 órányi felderítés és problémamegoldás-keresés után a robotfűnyíró ismét működik.