Fekete bodza (Sambucus nigra)
Nagyon örülök annak, hogy egyre több írás jelenik meg arról: óvjuk a beporzó rovarokat méhlegelő növények telepítésével, vadvirágok megtűrésével, darázsgarázsok kialakításával stb. Talán az információk nyomán egyre több, a beporzó rovarokat más módon is védő ember is megjelenik. Nagyon fontos lenne, hogy belássuk: a jó terméshez nemcsak egészséges növények, hanem egészséges állatvilág (és hát ugye, mentálisan egészséges embervilág) is szükséges lenne.
Node túlzott elvárások helyett kiindulhatunk abból az ötletből, hogy a pázsit helyett vagy annak -minél nagyobb- részeként egész évben virágzó rétet tartsunk fenn (ezt ajánlom, köszi Heninek a linket!), emellett pedig ugyanúgy fontos lehet a vad cserjeszint újraélesztése is, mármint tipikusan azon növényeké, amik nem a mi céljainknak megfelelően teremnek (vagyis nem esszük meg a terméseiket, virágukat, gyökerüket stb.), hanem vélhetően egy más szabályrendszernek megfelelően működnek. Ráadásul, ha jobban megismerjük őket, észrevesszük szépségüket is.
Most, hogy fél év aszály után (remélhetőleg nem félévnyi) későoktóberi idő érkezett hozzánk, és emiatt eszem ágában nincs a házfelújítással járó ingfeltűrős-sárdagasztós munkának nekifogni, már azzal is beérem, ha egy rövid körsétát lehet tenni, és felfedezni, melyik cserjékről van szó. Könnyű megismerni őket: a vacak idő dacára is virulnak és láthatóan makk-egészségesek.
Csipkerózsa (Rosa canina)
A vadrózsaként, csipkebogyóként és még számtalan néven ismert bokor megközelíthetetlensége miatt nem túl népszerű nálunk, annál inkább a rovaroknál, akik értékelik, hogy a növényt egyáltalán nem zavarja a virágzásban, milyen idő jár, és a madaraknál szintén, akik pedig értékelik a sok rovart nomeg a fészkeiket óvó teljes védelmet (szögesdrót). Ez a világ nélkülünk (is) egész kerek így. Nálunk amúgy két éve gazdasági növényként működik, mint öko-növényvédőháló a frissen ültetett facsemeték körül. Lombhullás után idei hajtásokat vágok, tavasszal (legkésőbb áprilisban, bár az őzek néha télen is megrágják a finomabb fák kérgeit) pedig körbebugyolálom velük a fák törzsét. Nem csoda, hogy az őzek-nyulak elkerülik eztán: én is elkerülöm jó messze.
Veresgyűrű som (Cornus sanguinea)
Egy szinttel barátságosabb társaságnak tűnik a veresgyűrű som, amelynek termése (fekete kicsi bogyók fürtökben) bár mérgező, de virága épp a nagy virágzások (akác, bíborhere stb.) után május-júniustájt fehérlik mindenütt, kiegészítve a bodzát, a fehér- és vörösherét, lucernát, szöszös bükkönyt. Az a típusú növény, amit nem érdemes irtani, sőt, talán ritkítani sem, mert olyan helyeken nő, ahol mást úgysem akarunk ültetni, és nem is agresszív, hanem békében megvan a szomszédaival és a nagyobb fák árnyékában. Van mit tanulnunk tőle emberként.
Ebben amúgy nagyrészt hasonlít a közönséges fagyalhoz, amit én eddig csak onnan ismertem, hogy ő az a tipikus sövénynövény, amiből mindenféle anorganikus formákat szoktak formázni a kertekbe, kerítések helyett-mellett. Nálunk ez eleve esélytelen lenne, így meg lehet csodálni, hogy amúgy milyen szép virágai is lehetnének, ha nem a sövényvágóval kellene dacolniuk. Ami a nevét illeti, kicsit dohogok a "közönséges" miatt, és fellángol bennem a növények egyéniségét, egyediségét és a minden részükben benne rejlő antiközönségességet kereső növényjogvédő, de aztán végül belátom, igen: ezek a növények épp amiatt válnak egyre fontosabbakká, mert strapabírók. Ezért hát részemről a javaslat: Ligustrum massive.
Közönséges fagyal (Ligustrum vulgare)
Az itt ismertetett társaság leginkább felhasználóbarát tagja egy elhagyott szomszéd telken virul, és kívánom neki ezt az elhagyottságot minél tovább, annál is inkább, mert az olajfűz virága bódítóan édes... Ha egyszer egy nagyívű telekrendezés kinyírná, mindenképpen szerezni kell egyet a függőséget kielégítendő.
Keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia)
A többi között a legkevésbé feltűnő, de végülis szép, picinyke virágaival jelentkezik a közönséges ördögcérna, majdani termése pedig a goji bogyó lesz, amit eddig még nem mertem megkóstolni (gyanúsan ép, szép és hívogatóan piros - az ilyenekben nem szabad bízni), de utánaolvasva talán mégis érdemes lenne. A növény a többi, itt ismertetett cserjéhez hasonlóan iszonyú szívós, bár nem az a fojtogató típus mint az iszalag, de csöndben hajlamos odanőni és hetek alatt befásodni bárhova, ahol amúgy más növényt szeretnénk istápolni. Fűnyíró.
Közönséges ördögcérna (Lycium barbarum)
Végül pedig: habár nem cserje, de olyan büszkék vagyunk rá, hogy évről-évre egyre több van ebből a pillangósvirágú, immár bokorméretű növényből, amiről sokáig azt hittük, hogy bükköny, de ma kiderült, hogy a neve mégis baltacim:
Baltacim (Onobrychis viciaefolia)
Egykor egy méhlegelő magkeverékkel került hozzánk, és rendszeresen gyűjtöm majd terjesztem a magjait, így szépen terjed. Virágzata mint egy naptár, jelzi, alulról felfelé haladva első és utolsó virágainak idejét.
Az az érzésem, hogy ezeknek a 'közönséges', nem gazdasági szerepet vállaló fajtáknak a megőrzése, netán megbecsülése lassan a mi, hobbikertészek/-erdészek feladata maradt. A monokultúrákban, házikertekben már nincs helyük, talán soha nem is volt. Az erdősávok még tartják magukat, de ki vannak szolgáltatva az <50 évenkénti tarvágásoknak. Szívósságuk miatt nyilván nem is a növények maguk vannak veszélyeztetve, hanem a hozzájuk kapcsolódó, számunkra láthatatlanul apró vagy lassú életformák. Amíg pedog ezek a növények termést hoznak, addig jelei annak is, hogy szükség van rájuk.
Tűzeső (Heuchera)
Borzaskata (Nigella damascena)
Nőszirom (Iris)
