Faluság

A talajvíz szintje tavaly nyár óta 80 cm-t csökkent nálunk, pedig itt, a völgyben eleve több a tartalék a föld mélyén. Egészen nyilvánvaló, hogy aszály van, hogy a növények csak a felszíni vízpótlásból (öntözés) és a nedvesség-tartalékaikból élnek, itt hát az ideje annak, hogy körbenézzünk, ki mit mond erről 'hivatalosan'.

Az ATV cikkét olvasva olyan érzésünk támadhat mintha csak repce, búza és szőlő teremne Magyarországon: e három növény állapotáról írnak úgy, hogy amúgy baj van, de legalább víz híján nincs gombás betegedés, vagy az őszi gabona (amit szintén tökszáraz földbe kellett vetni) mégiscsak kikelt, ha már a tavaszi nem stb. Úgy általában minden más cikk nagyon örül annak is, hogy végre plusz költségek nélkül lehet öntözni, ami kicsit arra emlékeztet, mint amikor mondjuk ég a házunk tetőszerkezete, de mi örülünk annak, hogy akciós az épületfa. Az ATV írása azért elmerészkedik addig, hogy ha áttekinthetnénkk ezt a folyamattal hosszú távon, akkor a víztározók alapos átgondolására lenne szükség. Ha átgondolnánk.
"Az új rendszert az új klimatikus és vízháztartási tényezőkhöz alkalmas formában kell kiépíteni. Bele kell gondolni, milyen méretű árvízi tározókat, azokból indított csatornahálózatok, szivattyútelep-rendszerek kiépítését, a csatornákon átívelő hidak sokaságának megépítését igényelné egy csupán a főbb növénytermesztési területekre történő öntözőrendszer kialakítása."
És miközben az Agrárszektor is nagyon lelkes a rendkívüli öntözési célú vízhasználat bevezetése miatt (node a magyar szántóföldeknek csak 2%-a öntözhető jelenleg, ami gazdaságosan és fokozatos fejlesztésekkel elérhetné néhány év alatt a 15%-ot, lásd itt), a 444 szerint még ennyi sem történik az ügyben.

Az pedig még aligha merül fel a publikált médiában, hogy mi lesz, ha ez így marad. Vannak olyan növényeink, amik bírják ezt? Van egyáltalán ilyen növény? Eljön az az idő, amikor a lakossági vízhasználatot kell visszafogni? Ha nem jön el, akkor miért? Mit tegyünk aztán azzal a vízzel, ami nyáron fog lezúdulni, és átfolyik rajtunk meg azon a kiszikkadt talajon, amin állunk?
Az Agrofórum cikkének szerzője pályázati szakértő, milliméterekben és celsius fokokban érvel amellett, hogy illő lenne feltennünk ezeket a kérdéseket. Ő a egyetlen a körképben azzal a hozzáállással, hogy ne az eddigiek fenntartását forszírozzuk, hanem keressük a változtatás útjait. Egy pályázati szakértő. Nem agrármérnök, földműves vagy ilyesmi az, aki egyáltalán kimondja azt a józan ésszel is kitalálható, mégis senki által ki nem mondott dolgot, hogy:
"Ahol öntözés kiépítésére nincs lehetőség, ott érdemes felmérni azt, hogy milyen aszálytűrő kultúrákat lehet vetni, amivel elkerülhető a nagyobb mértékű veszteség." és "Javaslom, hogy mindenki vonja le a következtetést az adatok alapján és határozza meg, mit tud tenni az aszálykárok elkerülése érdekében."
Vagy, tegyük hozzá: az aszály megelőzése érdekében.

Egyre többünkben, és talán egyre kevésbé csak összeesküvés-elmélet-szerűen fogalmazódik meg, hogy ez a mostani nem egy húszéves vagy akörüli aszályos periódus, amilyenhez fogható az elmúlt évezredben néhányszor már előfordult. Hanem ez már így marad tovább is. Hogy a károk enyhítését egyre több (nyilván fosszilis) energia befektetésével tudjuk elérni, ami következményeiben még több kárt fog okozni. Hogy ennek a forgatókönyvnek nem happy end a vége. És hogy sosem késő visszafordulni. Ez utóbbival kapcsolatban azért felmerül bennem a kérdés, hogy: de most komolyan, el tudunk képzelni egy civilizációt, ami egyszercsak visszaugrik időben 200 évet?

Addigis, amíg kénytelenek leszünk elképzelni, józan (tehát nem agrármérnöki) ésszel gondolkodva, javaslom az alábbiakat, nem is hosszú távon:

• ha szántófölded, legelőd, gyeped, réted van, telepíts rá
  • sáncokat, amik megállítják a vizet a felszínen (ha esik vagy olvad)
  • vízgyűjtő árkokat, amik megtartják a vizet a talajszínen (ha esik)
  • fákat, melyek megtartják a vizet a föld felett (ha van kipárolgás), megóvják a talajt az eróziótól, nem mellesleg otthont adnak a beporzó rovaroknak, madaraknak
  • a parlagot betakaró zöld növényzetet, hogy megtartsák a talajban a vizet (ha van épp harmat)
• ha erdőd van, hagyd békén úgy ahogy van
• ha kerted van, ugyanezt tedd kicsiben, de gyűjtsd az (egyre értékesebb) esővizet, amivel a csapadékeloszlást jelképesen de kiegyenlíteni tudod.
• ha pedig úgy érzed, hogy ez az egész nem érint, mert csupán fogyasztó vagy, akkor tudsz a legtöbbet tenni. Zöldesíts, ahol csak lehet, fogyassz kevesebbet és tudatosabban, gondolkodj a túlélésről egy pocsék forgatókönyv szerinti 10-30 éves intervallumban. Vannak erre működő példák nagyban is.

Ja, és az aszály nyilván csak egy probléma következménye.

Zárásként egy tegnapi napló-bejegyzés, apa-tekintettel:

Ahogy a növény is, ha érzi, hogy érik és erőtől csattan, az emberi civilizáció is fejlődése legnagyobb lendületében ontja magából a termékenység magvait. Aztán ahogy hanyatlani kezd, termékenysége bár csökken, ám sajátos szépsége, tekintélye ismét, de egy másik fajta, szellemi ihletettséget ad tovább. Valamiért úgy érezzük, hogy miként a világunk, legalábbis az emberek lakta része alkotta civilizáció a végéhez közeledik, bennünk, emberekben az eddigiek továbbadására utaló ösztön is felerősödik, és a művészet kezdi pótolni azt, hogy a tudomány, a gazdaság és a köréjük épülő ipar képtelen volt saját megmentését egyáltalán megfogalmazni, nemhogy megoldani.

(Az illusztráció Tarr Béla Torinói ló c. filmjéből származik (2011))

Könyvtár, levéltár, kerttár, avagy a gyűjtésről és a gyűjteményekről.

Szenvedély. Tudás. És mikor a kettő találkozik.

Hosszú-hosszú évek óta szerettünk volna bejutni a marosvásárhelyi Teleki Tékába, másik néven: Teleki-Bolyai könyvtár. Teleki Sámuel 1797-ben létesítette, elsőként tudatosan közkönyvtárnak. Itt természetesen a közkönyvtáron van a különleges hangsúly. Tudatos megosztás, szándékos tudásterjesztés. Tudásfelmutatás.
Hogyan is alakul ki egy gyűjtemény? Milyen is egy gyűjtemény keletkezésének története? Gyermekkori gyűjtési szokásaink elenyésznek, semmibe hullnak - kikopik az első hevület, megtörik a lendület, elenyészik az érdeklődés szenvedélye.
Leánykori szalvétagyűjteményemhez Janka is tett hozzá, most Jolánnak jut néha eszébe, hogy ha megyünk, hozzunk/szerezzünk új darabot a kollekcióhoz. Mikor nyer ez majd jelentőséget? Lehet, hogy a dédunokám esküvőjén ezekkel a szalvétákkal fogunk teríteni?
Gyűjteni nem lehet hébe-hóba, nem lehet akkor, mikor eszünkbe jut. A gyűjtemény víziója mindent áthat, minden oda fut be, mint a folyók a tengerekbe. Az úton levés és az elképzelt cél együttesének folyamatos fenntartása.

A 18. századi Európa botanika lázban égett és távoli földrészek növényvilágát is haza akarta hozni - növénygyűjtők, növényvadászok százai utazták keresztül-kasul a világot. Az olyan műszaki találmányok, mint a táblaüveg és a gőzgép, megoldották a különleges növényfajok átteleltetésének problémáját (Sárospataki Máté: Dendrológiai kertek a 19. századi magyarországi kertépítészetben, Bp., 2014. 16. o.). Magyarországon elsőként a kismartoni Esterházy kastélyparkban használtak gőzgépet. Kastélykertek, parkok, botanikus kertek, arborétumok, dendrológiai kertek, gyűjteményes kertek.

Az összegyűjtés (naná még a rendszerezéses gyűjtés) ténye már önmagában előkészíti a tárgyat a bemutatásra, a kutathatóságra, ennélfogva pedig a tudásgyarapítás fontos tereként működik. Tér és szemlélhetőség a gondolkodáshoz. Egy gyűjtemény minőségét a választékban és az elrendezésben érhetjük tetten. Válogatás és összekapcsolás. Tárgy- és témakörök kialakítása. Viszonyítás. Analizálás.
A kert, mint különleges élő(lény)gyűjtemény.

Arborétum illetve dísznövény és gyümölcstermő fajtagyűjtemény egy helyen - közel háromezer fajta képviselői vannak jelen a dmkert-ben. Tulajdonképpen magánegyetemre járok Miklós kertjébe: nemcsak növényismeretet, kertészetet, kerttörténetet, hanem növénytörténeteket is falhatok (ez is az olvasásnak egy sajátos formája, amit a többiek előtt próbálok komótos lassúsággal végezni, elkerülendő azt, hogy bohó kiskutyusnak látszódjak, aki örömében ugrabugrál egész nap és csak kérdez, kérdez, kérdez.... ). Az egyes növényeknek és magának a kertnek is történetei vannak. Maga a történetalakulás, maga a történetalakítás.
Dokumentálás. A pillanat és a változás rögzítése, hogy megragadjuk az időben zajló történetet: élővé tenni mindenki számára. Bemutathatóság.
Ebben a parkban újra lehet élni az első pár egyetemista évet, mikor a könyvtárba lépve azon méláztam, hogy vajon hány év kell ahhoz, hogy tanáraim tudás- és műveltségszintjét elérjem, hogy elmondhassam, ismerem a polcokon sorakozó könyvek nagyobbik felét. Mostanra már megvan az a magabiztosság, hogy a könyvespolcok között sétálva a legtöbben ismerősökként köszönnek rám.
Az ismerősség és az ismeretlen játéka: a könyvlapokon és a valóságban látottak találkozása. És sohasem lehet biztosra tudni, hogy kik is laknak még az ember kertjében.
Növénynyelv.

Könyvtárban sétálni jó - Könyvséta.
Kerttérben sétálni jó - Kertséta.

Szeretem, hogy a pajtánkban könyvtárat kezdtünk építeni - a színház- és moziterem minőségről még csak álmodozunk (a világítás terve már előkészítve, ehhem).
A tiszta szoba könyvespolcán az aktuális érdeklődésünknek (jelenleg ugye botanika és még mindig filozófia, na jó, természetfilozófia, ehhem) megfelelő tárgyú könyvek vannak, tehát a polc állománya folyamatosan cserélődik. Lehozom a pajtából, ami éppen érdekli a családot, felviszem a pajtába (mikor már nem tudunk lépni tőle, vagy vendégek jönnek, ehhem), amire már nincsen szükségünk. Az Egri csillagokat tavaly is, idén is vándoroltattam. Jövőre nem fogja senki olvasni, két év múlva majd újra felmegyek érte. Aztán rá két évre megint. Furcsán bizsergető, mikor a gyerekek a mi köteteinket lapozzák. Nosztalgiázó érzés, mikor előveszik a régi nyelvkönyveinket, ifjúsági regényeinket. A kőszótár még mindig hasznos: csak lapozgatni, ízlelgetni a szavakat önmagukban és egymásutániságukban.
Könyvkert. Kertkönyv.
Kertről könyvet írni.

Granny Smith almavirág

macskamenta

vérehulló fecskefű

közönséges orgona

egres/köszméte

a járdára költözött évelő len

boglárkacserje

erdei szellőrózsa

fehér orgona

gyöngyvirág

metélőhagyma/snidling

Feketics meggy

ól előtti ágyás

pajta és ól előtti ágyás

Tamariska

feketeribizli

borzaskata

körömvirág

kakukkfű

hibiszkusz

palástfű

Nőiségünkről beszélve, női létünket nőkkel megosztva (mert ugyebár a legtöbb nőies témát magunk között tarjuk) szinte sohasem kerül szóba (dicsekvésnek vagy szégyellni valónak tartjuk? vagy ténylegesen tabu-téma?), hogy hogyan érint minket, milyen hatással van ránk a férfi/férfiak tekintete.

A szemjáték sokféle és összetett kommunikáció férfi és nő között. Megérezzük, ha néznek, tudjuk, ha észrevesznek, látjuk, ha hatással vagyunk. Egyértelműen dekódoljuk, hogy hogyan néznek, értve itt a tekintet milyenségét: kíváncsi, vágyakozó, tisztelő, tolakodó, levetkőztető stb.

Az intelligens férfitekintet megtisztelő, a nő megjelenésének, kisugárzásának szól, nem szemérmetlen és nem vetkőztető, nincs benne vágyakozás a másik után, csak kulturált fejet hajtás a másik nem képviselője előtt és igen, a játékba hívás egyértelműen és udvariasan a nő kezébe van letéve, kezdjen vele, amit akar.
Egy nő nem rendelkezik ilyen játékba hívási engedéllyel - elsőként nem ő vesz észre, hanem őt veszik észre, különben máris a ledérségnél lennénk.
Udvarlás. Az udvarlás, mint kulturálisan és korosztályilag meghatározott rítus. A megismerkedés koreográfiája. A társadalmi normák, az etikett folyamatos kérdés-felelek játéka. A legkomolyabban játszott valóság. Kapcsolat. (Pár)kapcsolat.

Agonás, a Kézi kasza írásban már emlegetett filozófia szakos társ, Balázs és én-barát, esküvői tanú, Janka lányunk keresztapja és és és és....
Fanninak ellentmondva, azt hiszem ténylegesen csak a viszonyrendszerekben kibontakozó Én-ről lehet beszélni, pusztán, viszonyhálózaton kívüli Én nem létezik, viszont minél többszálú kapcsolati struktúrában helyezkedik el az Én, annál gazdagabb és kiteljesedettebb. Az már más problematika, hogy ezeken belül a kölcsönösség és az intenzitás milyen méreteket ölt. Egyenrangúság. Élő hálózatok.
Szóval Agonás rettenetesen hiányzik. Eleddig ő volt talán az egyetlen férfi az életemben, aki - miközben minden udvariassági formát megadott nekem, mint nőnek - sohasem tekintett rám nőként. Tiszta és semleges volt a rám nézése. Különleges és felemelő érzés. Nem a nőt, hanem engem, mint embert szeretett. Én meg nem a férfit, hanem az embert, aki véletlenül férfi, szerettem őt. Szellemiség. Gondolatiság.

A temetését olyan megszokottra, olyan mindennapi gyakorlatúra (számunkra banálisra) rendezték meg, hogy tulajdonképpen mi nem tudtunk tőle elbúcsúzni. Üvöltöttünk belül a fájdalomtól: hogyan lehet egy filozofikus vitorlázónak bármelyik temetői virágárusnál vásárolt koszorút!!!??? adni?!? Hogyan lehet őtőle szokványos feketében elköszönni?!? Hogyan lehet csendben állni a sírja előtt?!? Nem így élt, nem így gondolkodott, nem így szeretett.... A halál és a temetés paradoxona: nem mi, hanem nekünk rendezik. Nem rólunk, hanem a hátrahagyottakról szól. Nem mi vagyunk benne, hanem azok, akik elköszönni jöttek. A társadalmi normák, ahogyan elköszönni engednek.

Judit tekintete a madártejre vetődött (hát nem bánnám, ha én is látnék itt magam előtt egy igazi ehető adag madártejet, akadt a családban egy Margit néni, aki olyan habos-könnyű madártejet rittyentett a névnapokra-szülinapokra, hogy hét nyelven beszélt, na nem a Margit néni, hanem az ehető költeménye, pedig a Margit néni még Kubába is eljutott tisztán csak magyarul, ahova én biztos nem fogok, pedig hú de szeretnék és még nyelvet is beszélek, ha nem is hetet, inkább hetet-havat összehordok, de ne kalandozzunk el), az enyém meg ezzel párhuzamosan most a saját életemet vizslatja éppen.

(Aki most Judit írása kapcsán arra számít, hogy Géczi Jánosról és Csányi Vilmosról is szó lesz itt, nyugodtan lapozzon, tekintettel arra, hogy az egy másik bejegyzés lesz - bár mindketten játszanak szerepet az életemben, sokak számára talán meglepő módon az előbbi szellemileg - emberileg aktívabban, mint az utóbbi, pedig Csányinak több könyvét olvastam. Remélem viszont, hogy Géczi tanár úr ezt a bejegyzést nem olvassa...)

Szóval érdekes dolog ez a tekintet meg hogy hova vetődik, mit tud befogni: én azzal szembesültem éppen, hogy az én tekintetem bizony az elmúlt 13-16 évben másokra: a Férjre, a gyerekeimre fókuszált és magamra ebben az időszakban nem mindig, sőt alig voltam tekintettel. Ez sok szempontból szép és helyes, no meg könnyű volt, mert gyerekkorom óta, amikor mindennel, amivel játszottam, házat, családot alakítottam ki, egyfolytában a saját családomra vágytam, ebben akartam kiteljesedni és amennyire lehetett, ez sikerült is.
Gyönyörű, szerethető, értelmes gyerekekkel élem a mindennapjaimat (amelyek általuk többnyire ünnepnapok), meghitt velük a viszonyom és ennél nagyobb ajándékot nem tudok elképzelni az élettől.
Más kérdés, hogy alapvetően rájuk és a Férjre szegeztem a tekintetemet és most csodálkozva veszem észre, hogy mocorog bennem az az Énem, aki eddig a háttérben bólogatott, hogy jaj, de ügyesen táplálod a családodat, (tekintetes) asszony.
Most a bólogatás már nem elég neki, egyszer csak jön nekem, hogy nézzél már ide, anyuskám, légy rám is tekintettel, nekem is vannak vágyaim, szenvedélyeim, elképzeléseim, tessék velem is foglalkozni!
Furcsa érzés, valahonnan régről ismerős, amikor még két kisgyerek mellől mentem el két hétre Angliába egy fantasztikus tanár-továbbképzésre és nagyon ledöbbentem, bár egyben meg is könnyebbültem, hogy még Én is létezem: nemcsak a viszonyaimban, hanem önmagamban is vagyok valaki, sőt, szerethető, vicces, kreatív, elengedett, felszabadult, barátkozó, vidám valaki vagyok, aki még mindig nagyon szeret tanulni.
Most találkoztam ezzel a barátkozó, kedves, örömre és tudásra nyitott önmagammal és amellett, hogy nagy szeretettel megöleltük egymást, az élmény, hogy tekintettel kell lennem magamra (Énre? ;-) is megint, olyan következményeket hozott, amelyeket nehéz annak felvállalni, akinek az élete hosszú időn keresztül mások körül forgott.
Először is nagyon őszintének kell lennem magammal (Énnel? ;-) és aki próbálta, tudja, hogy ez messze nem könnyű. Másrészt meg kell tanulnom adni magamnak is (Énnek? ;-) és aki próbálta, tudja, hogy ez sem mindig egyszerű - könnyebb amögé bújni, hogy másokat szolgál az ember (az asszony), mint felvállalni a saját akaratot, netán szemben más akaratokkal, kialakult rutinokkal, (képzelt vagy valós) elvárásokkal.
Ez egy kísérlet is, bátorságpróba is, kompromisszum-keresés is, de főleg nagyon nehéz és esetenként fájó tud lenni (legalábbis nekem, nyilván vannak ebben is profik). Többek között ezért is vagyok mélyen hálás a barátaimnak ilyenkor, mert abban még sosem kellett csalódnom, hogy ha valaki, ők mindig tekintettel vannak rám, még akkor is, amikor én azzal vagyok elfoglalva, hogy akkor most körbetekintek erről a hegyről/ ebből a völgyből, hogy meglássam, hova induljak tovább - immár magamat (Ént? ;-) is újra tekintetbe véve.
Hogy is írta Judit? "Észlelés, észrevétel, tekintet, megfigyelés, megismerés." Igen, ez az útja a dolgoknak, az embernek (asszonynak). A megismeréssel pedig önmagunkhoz, életünk igaz magjához kerülünk közelebb és sok mostanában elvesző illúziómmal ellentétben ebben még mindig tudok hinni. Hajrá!
(Hú, de csöpögős ez a vége! Bocs! Legközelebb tényleg Gécziről, Csányiról írok inkább!)

Rendszeresen visszatér bennem a tekintet jelentésének/jelentőségének problematikája a szakmai és a mindennapi életre vonatkozólag.
Tudom, szöszöltem már vele (lehet, hogy többször is?), de tegnap Madártej képében kacsintott rám.
Na nem a gyermekkor vágyott vagy éppen utált édességére gondolok (e tekintetben csak végletes és végleges állásfoglalásokat hallottam - én sohasem készítettem, tehát inkább hallgatok).

Szóval a madártej....
Pontosabban az ernyős madártej, vagy ernyős sárma (Ornithogalum umbellatum).

Miért van az, hogy éppen a lábunk előtt, egy hajszálnyira a lábunk alatt-tól néz ránk valami ismeretlen, valami új, valami eddig nem látott? A lábam figyelmeztet, vagy a szemem, hogy ne lépjek tovább? Észlelés, észrevétel, tekintet, megfigyelés, megismerés.
Megfigyelni a növényeket, megfigyelni a gyerekeket - az értő szemlélő pozíciójából információt, megismerést szerezni. Vonatkoztatni, általánosítani.

Fanni mesélte nemrég, hogy volt Géczi János és Csányi Vilmos beszélgetőestjén Kecskeméten.
Géczi János tanított minket az egyetemen - erről remélem majd Fanni ír is talán.
Coetzze és Auster barátságának irodalmi minősége már szóba került e helyütt, most jöjjön a magyar párhuzam: fent nevezett, általam tisztelt két férfi könyve, az Őszi kék különlegesen megérintő olvasmány. Egyrészt mert a beszélgetőkönyvben hasonló témakörök keringenek, mint bennem, másrészt mert a művészeti, kultúrtörténeti és humánetológiai észrevételeiket zseniális műveltségbe, könnyed hangvételbe ágyazottan adják át, miközben megkapóan emberiek, férfiasak maradnak.

"Kertet nézni olyan, mint verset, vagy novellát olvasni. Az ember mindegyik esetben valakinek az elgondolását nézi, azt, hogy milyen harmóniában találja meg a saját élvezetét és a szépséget. A modern ember racionalitásmániában él: azt hiszi, hogy a világot racionálisan kell kezelni, felfogni, építeni, pedig közben látjuk, hogy az érzelmi világ sokkal fontosabb. " (176.o.)

"Tartsd a jószágot természete szerint!"
Reggeli pillanatok tanyánkon a lovak legelőjén. Ezért szeretek itt élni!

Az ibolya lóri (Psitteuteles goldiei) a lórifélék családjába tartozó kistermetű papagáj. Korábban az ékfarkú lórik (Trichoglossus) genusba sorolták, ma már a Psitteuteles genus három fajának egyike, alfaja nincs. Hazája Pápua-Új Guinea középső hegyvidéki területei, általában a 800-2200 m tengerszint feletti magasságú esőerdőket lakja. Párosával vagy kis csapatokban jár élelem után, mely nektárból, virágporból, gyümölcsökből és kisebb rovarokból áll.

Érdekes módon több, mint 30 évi papagájtartás és -tenyésztés során a lórik mindvégig elkerülték érdeklődésemet. Egyszer egy német tenyésztőnél tett látogatás alkalmával a házigazda eladásra kínálta szivárványos lóri fiataljait azzal az indokkal, hogy nagyon érdekes madarak, nem fogom megbánni. Elhoztam a lórikat és tényleg nem bántam meg, hamar megtetszett színpompájuk mellett viselkedésük is. Ma már több, mint 20 pár lórim van, melyek közül többen évek óta szaporodnak.

Ibolya lórikat a 90-es évek végén láttam először, szintén egy német tenyésztőnél. A szép kis színpompás madarak egy növényekkel benőtt kerti röpdében éltek. Nagyon megtetszett az igényesen, természetközelien berendezett volier az apró lórikkal. Ekkor elhatároztam, hogy egyszer nekem is lesz ilyen lórim, bár akkor ecsetnyelvű papagájokkal még nem foglalkoztam.

tenyészpár

Közel húsz év elteltével, 2015 őszén szereztem be három pár fiatal ibolya lórit német, olasz, és belga tenyésztőktől. A karanténozás után a madarakat tavaszig a telelőben helyeztem el nagy kalitkákban, 10-12 Celsius-fok hőmérsékleten. Sajnos tavaszig két madár elpusztult, így maradt két pár. Őket áprilisban együtt helyeztem el egy kis függesztett röpdében, védőház nélkül, ahol 2016 őszére szépen párba is álltak. Mivel a lórik odúban alszanak, kezdettől fogva két odút akasztottam fel a röpdébe nekik. Az egyik pár az egyik odúban aludt, a másik viszont az etető edény alatt a ketrec alján a sarokban. Ezt a furcsa szokásukat még ősszel, a hidegek beálltával is megtartották. A fagyok megérkeztével bevittem őket a telelőbe, ahol a két pár külön helyet kapott. 2017 tavaszán ismét a kinti függesztett ketrecekbe kerültek, melyek mérete 0,7m x 2,0m x 1,0 m. A kisméretű, deszkából készült odút az etetőajtó fölé, a röpde belső felére akasztottam. Mivel ekkor a madarak már kétévesek voltak, kíváncsian vártam esetleges költésüket. Májusban az egyik pár - amelyik korábban is odúban aludt - tojt két apró tojást, melyeket szépen kotlottak is. Sajnos mindkettő terméketlen volt, ezért két hét után elvettem őket. Hat hét szünet után megint két tojást rakott a tojó, de ismét mindkettő üres volt. Hagytam, hogy végig üljék, majd amikor otthagyták a tojásokat, elvettem őket. Ennek a párnak ezzel véget ért a 2017-es tenyészszezon.

A másik pár, amelyik a ketrec alján aludt, továbbra sem foglalta el a deszkaodút, ezért tettem be nekik egy keskeny, magas, természetes odút, hátha megtetszik nekik. Így is lett, egy hét múlva már ebben aludtak. Júniusban láttam a tojón, hogy tojni készül, de napokig nem találtam tojást az odúban, viszont a madár egyre rosszabbul lett. Egyik nap már nem repült fel a ketrec aljáról, enni is alig tudott, a hím pedig agresszíven viselkedett vele. Ekkor kivettem a tojót, tapintható volt a tojás a kloákában. Néhány csepp paraffinolajat cseppentettem bele és enyhén megmasszíroztam. A tojót kivettem a röpdéből és az odúval együtt egy kisebb kalitkában egy fűtött helyiségben helyeztem el, hátha meg tudja tojni a tojást. Másnap reggel a ketrec alján ült a madár. Nem evett, nagyon gyenge volt, ellenkezés nélkül hagyta, hogy megfogjam. Szomorúan tettem vissza az odúba, s le is mondtam róla. Örömömre este azonban a madár kint volt a ketrecben és szemmel láthatóan jobban érezte magát. Kíváncsian néztem az odúba, és ott volt a tojás. Olyan lágy héja volt, mint egy hüllő tojása. Ekkor már evett a madár, jobban volt, így másnap visszatettem a helyére. Második tojást nem tojt, de gondoltam jobb is így. Ugyanez megismétlődött augusztusban is. Megint ki kellett vennem, mert a hím az elgyengült, kiszolgáltatott tojóval állandóan párosodni akart. Ismét nagyon nehezen tojt egy lágy héjú tojást. Úgy gondoltam, hogy ebből a tojóból sajnos nem lesz tenyészmadár. Szeptember végén ismét eltűnt a tojó az odúban - rögtön rosszra gondoltam. Nagy meglepetésemre azonban egy ép, normál héjú tojást találtam az odúban. A tojó szépen ülte és egy hét után átvilágítva láttam, hogy termékeny a tojás. Sajnos nem kelt ki, de így is nagyon bizakodó voltam, mert reményt láttam a szaporításukra. Ezzel a 2017-es szezon véget ért.

2018 tavaszán ismét kikerültek a kis röpdékbe. Az egyik pár - amelyik előző évben kétszer üreset tojt - most elsőre tojt két termékeny tojást. A tojó kifogástalanul kotlott, a kikelt fiókákat pedig szépen nevelték. Feltűnő volt a fiókák vastag pihe tollazata, amely annyira dús, hogy ránézésre nem lehetett megállapítani, hogy egy vagy két fióka van-e az odú alján. Ez valószínűleg arra vezethető vissza, hogy élőhelyükön, Új-Guineában a hűvös hegyvidéki erdőket lakják.

öthetes fiókák az odúban

Két és fél hetes korukban meggyűrűztem őket 5 és fél mm-es gyűrűvel és egyben az odút is kitakarítottam. Ezt a kirepülésig még kétszer meg kellett ismételni, mert a híg ürülék miatt a fészekanyag nagyon átnedvesedett. Ez egyébként más lóriknál is nagy problémát jelent, ezért cserélhető fiókos odút készítettem nekik, így az alom cseréje könnyen és gyorsan elvégezhető. Most már szinte minden lórimnál ezt a típust használom. Kis testű madarak ellenére az ibolya lórik meglehetősen sokáig voltak az odúban, a kirepülési idő 50 nap volt. A tollvizsgálati eredmény alapján egy hím és egy tojó lett a két fióka. Önállóvá válásuk után leválasztottam őket a szülőktől egy másik röpdébe, és kitakarítottam az odút. A pár körülbelül három hét múlva ismét tojt, de sajnos mindkét tojás terméketlennek bizonyult. Harmadik fészekaljat nem raktak.

fiókáit etető szülő

A másik pár - ahol a tojó előző évben lágyhéjú tojásokat tojt - egy hónappal később fogott költésbe, viszont két fias, 6 -7 napos tojást találtam az egyik ellenőrzés során. Két hét múlva ellenőriztem őket, de sajnos mindkét tojáson apró sérülések voltak, mintha több helyen kilyukasztották volna őket. Az egyik már félig kiszáradt, a másikban is elhalt már az embrió. Arra gyanakodtam, hogy a szülők a magas, szűk odúban ráugranak a tojásokra, ezért az odúból 15 centimétert levágtam és mászóráccsal láttam el. Ez meg is hozta az eredményt, a második fészekaljból kikelt 2 fióka és szépen nevelték is őket. Gyűrűzéskor vettem észre, hogy a nagyobb fióka fején kicsit hiányos a pihetollazat. Egy hét múlva már egyértelmű volt, hogy az öregek tépik a fiókákat. Újabb egy hét múlva már szinte csak a szárny- és farok tollak voltak a fiókákon, ezért kénytelen voltam elvenni őket és kézzel tovább nevelni. Mire önállóvá váltak szépen kitollasodtak, mindkét madár tojó lett.

kirepülés után egy héttel már önállóak a fiókák

Összességében elmondhatom, hogy kisebb nehézségekkel ugyan, de végül sikeresen tudtam szaporítani az ibolya lórikat, amelyek még inkább a szívemhez nőttek az évek során. Kis méretük, csendes hangjuk és persze szépségük miatt mindenkinek ajánlom, aki lórikkal szeretne foglalkozni.

együtt a család

- Olyan fura, hogy a mai napig sokszor kifejezőbb egy rajz, mint egy fotó, nem?
- A fotóban kevésbé van benne a szerző lelke, mint a rajzban. Az unokáim az én rajzaimat nézegetik órákon át, miközben garmadával állnak körülöttük a szebbnél szebb képekkel teli könyveik.

Fecskefarkú lepkét, nappali pávaszemet, káposztalepkét, valamelyik fajta boglárkalepkét már sokat láttunk a kertben, de nagy pávaszemet most először.
Szép lassan egyre több mindenki járja a kertünket!

A Magyarország lepkéi oldal nézegetését mindenkinek ajánlom.

Vajon mikor kezdett el pusztulni Okos Józsi szomszédom?

Visszamehetnék egészen a kezdetekig, de most nem teszem. Amikor az első birodalomépítő elkezdte megvalósítani terveit, .......amikor a sokadik akarta a második világháború előtt felépíteni a saját birodalmát? Vagy amikor az esztelen birodalomépítésben bevitték apját katonának, vagy csak akkor, amikor nemsokára megözvegyült édesanyja, és ő, nyolcéves gyerekként maradt férfinek nagyanyja, anyja, s húga mellett? Akkor, amikor a földekre ki kellett menni szántani a lovakkal, meg kellett tanulni erővel megfogni az ekét? Amikor hajnalban kellett kelni, későig fent lenni, az időjárástól függni, amikor be kellett adni a Tsz-be a földeket, s a lovakat? Amikor nagy nehezen a pécsi munka mellett itthon állatokat kellett tartani, a szinte semmiből, hogy tudjanak enni? Amikor kuporgatta a pénzt, s felépített Pécsett a húgának egy házat? Vagy akkor, amikor valaki, vagy valakik miatt nem lett felesége, családja?

Mikor kezdett el pusztulni Okos Józsi szomszédom, mikor kezdett el pusztulni a lelke, hogy aztán a háza is elkezdjen pusztulni? Mikor kezdett el fogyni az erő, a kreativitás, a célorientáltság, a siker, a motiváció, az öröm a lelkéből, a szelleméből? Mennyire menjünk vissza?

Miért van az, hogy némelyek felállnak, némelyek elesnek, és fekve maradnak? Mérlegre tudjuk vajon tenni az ősei mínuszait, mint vektorokat? Össze tudjuk ezeket adni, hogy aztán mindenkinél kijöjjön egy eredő?
Ez az eredő, ami a szívben van, és sorsformáló erő egyben, látható módon megmutatja magát az egyes emberek életében.
És vajon ismerjük, meg akarjuk-e ismerni az utakat, módokat, hogy az ősöktől kapott rossz örökségtől megszabaduljunk? Hogy a jót megtartsuk, és a rossztól megszabaduljunk? Egyáltalán, ki mondja meg, hogy mi a jó, és mi a rossz? Úgy gondoljuk-e, hogy tudjuk a válaszokat, és mindenki maga dönti el, hogy mi az? Mi van akkor, ha azt sem tudjuk igazán, mi a jó, és mi a rossz? Ha ezt is meg kell tanulni? És elfogadni? És kitől fogadjuk el? Létezik abszolút igazság? És mi a fontos, és kevésbé, vagy egyáltalán nem fontos dolog az életünkben, amire kár időt fecsérelni? Vajon mindenkinek az életében megadatik, hogy válasszon? Döntsön? Mennyire szabad erre?
Mekkora az egyén felelőssége?
És ha valaki tökéletlen, az öröksége folytán, s mert maga sem ismeri a válaszokat (akik magunk sem vagyunk tökéletesek, s nem ismerünk mindent, ahogy kellene), mi hogy vélekedünk másokról, s magunkról?
Ügyészként vádolunk, vagy ügyvédként védünk? Ítélet, vagy irgalom?
Gondolkoztunk már ezen?

Egyre több tudományos kutatás támasztja alá, hogy az átélt traumák konkrét fizikai elváltozásokat létrehozva, az agyban megváltoztatják az ingerekre adott reakciókat, aztán beépülnek/beépülhetnek a génállományba, ezáltal az utódok viselkedésmintáját is meghatározva. A modern biológia egyik ága, az epigenetika foglalkozik ezzel. Olyan öröklődési forma, ami nem jár együtt a DNS szekvencia megváltozásával.