Faluság

A rózsa is azon kevés növények közé tartozik (a nőszirom, a kardvirág és a kannavirág mellett), amikkel nehezen, lassan, meg-megállva, előre egyet - kettőt hátra stílusban barátkozom. Nem szeretem a rózsában, hogy tüskés, hogy a szendén bájos külső alatt szúrós - a rossz értelemben vett nőiességgel szoktam magamban azonosítani. Hazudik. Ámít.
És most én készülök arra, hogy belemenjek ebbe a játékba, tudniillik vannak dolgok, amiket anyagiak, vagy kellő akarat híján nem tudunk megváltoztatni a ház körül. Ilyen szó szerinti határpont a kerítés. Örökségnek is csúfolhatjuk, de őszintébb, ha azt mondjuk, hogy ránk hagyták - no, nem az elődök -, hanem az előttünk lakók. Ronda, rozsdás drótkerítés. Nagyobb munkát jelent elpusztítani, mint nézegetni. Mennyi hezitálás, mérlegelés előz meg egy ilyen döntést!? Vagy csak nálunk? Nézegetem, nézegetem és próbálom az idealizmusomat összeegyeztetni a valósággal, meg persze a praktikummal. Ráhangolódni arra, hogy megfűzzem Balázst, minden mást megelőzve ennek álljunk neki (nincs az a vacsora, ami után a kerítés ügyét venné fel a teendők listáján az első helyre....). Nem tudok randa kerítés mögött élni, sem azon keresztül hazaérkezni. Egyszóval alkut kötöttem az érzelmeimmel és a mindig fontos szimbolikával: megtaláltam a helyzet számára az ideális kerítést! Rózsaszín, tüskétlen kúszórózsa: Zéphirine Drouhin.
Amióta várom a tavaszt, hogy elültethessem a rózsatöveket, azóta próbálok nem arra gondolni, hogy milyen szép lenne már most a kerítés, ha előbb küzdöm le a rózsák iránti ellenszenvemet. Tudatlanság. Rugalmatlanság. És a kiskapu fölötti boltíven is futni fog! Romantika. Ó, jaj! És mi lesz télen?

Irma szövege a keleti és nyugati virágábrázolásokról nagyon tetszett és egyből eszembe jutott, hogy van nekem egy felnőtt színezőm, amelyben botanikai rajzok alapján lehet virágokat színezni és még bele sem kezdtem, csak néha nézegetem, hogy egyszer majd elmerülök ebben is. Ennek valószínűleg ma jön el az ideje. Fellapoztam és Redouté kortársával, Walter Hood Fitch-csel találkoztam benne, így születik a mai írás.
A történet azonban sokkal messzebbről indul, onnan, amikor apám Japánban járt egy konferencián és örömteli élményekkel meg egy Utamaro, Hirosige és Hokusai alkotásait bemutató képeslap-gyűjteménnyel tért haza. Utóbbit nekem hozta és én azonnal beleszerettem, többek között ezek a képeslapok díszítették kamaszkorom szobáit a különféle házakban, ahova akkoriban költözködtünk, majd végül egyetemi éveim alatt az albérletet is. Nem tudom, mi lett velük végül, talán ajándékoztam is belőlük, mindenesetre sajnos már nincsenek meg, pedig újra csak kitenném a falra őket. Hokusai 1760-1849 között élt japán képzőművész, aki elsősorban tájképfestészetéről híres, de más tárgyú fametszeteket is készített, Hirosige 1797-1858 között élt és alkotott, elsősorban fametszeteket, melyek van Gogh-ot és Gauguint is megihlették, Utamaro 1753-1806 között élt fametsző és festőművész, akinek munkái szintén nagy hatással voltak a XIX. század impresszionistáira, de hatnak a mai korban is (érdemes 18+-osoknak a női szépségről, netán egyéb örömökről készült munkáit is megnézni). Mindhárom művész az ún. ukijo-e nevű, XVII. és XIX. század közötti japán művészeti stílus képviselője. Az ukijo-e kifejezés azt jelenti, hogy „a lebegő világ képei” és egyfajta hedonista életszemlélet, életstílus kifejezései ezen művészeti stílus alkotásai, melyek végső soron a szépséget hivatottak bemutatni különböző témákon keresztül.
Irma írására reagálva Hokusai peóniáját illetve pipacsát teszem be ide, majd Hirosige íriszeit:

Hokusai: Peonies and Butterfly, 1832

Hokusai: Poppies, 1833-34

Hirosige: Horokiri Iris Garden, 1857

A fent említett művészek tehát Redouté és a most következő Fitch kortársai, ezzel a tudással birtokunkban is érdemes tehát megfigyelni alkotásaikat. Walter Hood Fitch 1817-92 között élt skót származású botanikai illusztrátor, akinek tehetségére már 13 éves korában felfigyeltek és aki később a neves Curtis Botanikai Magazin számára készített illusztrációkat. A londoni Kew Gardens (Királyi Botanikai Kertek, Kew) által kiadott bármilyen publikáció egyedüli hivatalos illusztrátora lett 1841-től, amikor Londonba költözött. Rendkívül jó megfigyelő volt, aki fontosnak tartotta, hogy a részleteket a legmesszemenőbb pontossággal érzékeltesse. Álljon itt tőle is néhány illusztráció szintén az Irma által közreadott képekre reagálva.

Fitch: Lilium neilgherriense, 1880

Fitch: Iris Reticulata, 1850

Fitch: Peony Emodi, 1853-71

Fitch: Blue Poppy, 1855

Rózsát illusztrációként a neten nem találtam tőle, mert amikor rákerestem, mindig Redouté rózsái jöttek elő, noha elég egyértelmű, hogy a rózsákat sem hagyta ki, én azonban most feladom a keresgélést, rábízom ezt a kutatást a kedves Olvasóra (ez egyébként új tanári hozzáállásom egyik sarokpontja is lett az idei évtől, mert rá kellett jönnöm, hogy a mai kamaszok nagy része azért motiválatlan, mert mindent eléjük/alájuk tesz(n)ek és mivel már semmiért nem kell küzdeni, nem is becsülik a felkészültséget. Bezzeg ha nekik kell kibányászni a tudást és megdolgozni az eredményért, egyből érdekesebb lesz a helyzet és értékesebb a munka. Ugyanezt nem feltételezem ugyan a kedves Olvasóról, mármint a motiválatlanságot, de a kutatás és rátalálás örömét is átadom ezzel.).
Végül álljon itt két teljesen amatőr illusztráció is: kedves elfoglaltságom, hogy egyszerű kis képzeletbeli kerteket tervezek XIV. Lajos-korabeli minták alapján és ezeket színezgetem a magam örömére (írtam is korábban André Le Nôtre és Versailles kapcsán erről). Nemrég a dolgot párosítottam némi francia nyelvtanulással is (mellyel nyelvtanár létemre éppen olyan lassan haladok, mint a kertek tanulmányozását illetően, ami elég lehangoló beismerés, de hát mit szépítsük), így ezt a két kis képet is ide pakolom, még írisz is van rajtuk.

A következő szösszenetnek túl sok köze valójában nincs az új évhez vagy nem feltétlenül ahhoz van, de címet csak kell adni, ugyebár.
Először is boldog új évet kívánok a Faluság-közösségnek és hadd kezdjem rögtön azzal, hogy a tavalyi évben úgy beszőtte az életemet a Faluság, hogy magam is meglepődök rajta most, hogy ezt tudatosítom magamban (és a kedves Olvasóban is). Nagyon örültem, amikor Judit és Balázs elkezdték, mert úgy gondoltam, ez pont nekik való, meg fogják tudni tölteni olyan tartalommal, ami engem egész biztosan érdekel majd. Volt már erről tapasztalatom: amikor Ámerikában élt ez a kedves Kovács-Parrag család, közösen írtak az élményeikről és akkor jöttem rá, hogy engem tulajdonképpen az ilyen típusú hírek érdekelnek, amilyenekről ők akkor beszámoltak. Már akkor azt mondtam, hogy valójában ezeket a dolgokat, témákat szeretném a rádióban hallgatni vagy a tévében nézni hírműsorok gyanánt, mert nekem igazából ezek a hírek.
A wikipédia az alábbi definíciót adja a hírről: „A hír egy újságírói műfaj, válogatott információk összessége, amely nyomtatásban, televízióban, az interneten vagy szájhagyomány útján nyer publicitást. A hír az objektív újságírói műfajok közé tartozik, rövid, tényszerű összefoglalója egy olyan történésnek, amely sok embert érint. A hír valamennyi objektív műfaj alapja. A hír akkor jó, ha válaszol az alábbi négy kérdésre: kivel vagy mivel; hol; mikor; mi történt, vagy mi fog történni. A négy alapvető kérdésre a kishír ad választ. Ha a megválaszolandó kérdések egy ötödik (miért?), illetve egy hatodik (hogyan?) kérdésre is válaszolnak, akkor a kifejtett hír típusáról beszélhetünk.” Nekem Juditék írásai annak idején teljesen ebbe a kategóriába tartoztak, hiszen „hírt adtak” akkori életükről a(z Óperenciás) tengeren túl, csak annyival voltak sokkal-sokkal érdekesebbek, hogy nem csupán az objektív, hanem a szubjektív valóságokról is beszámoltak, amelyek engem pontosan annyira érdekelnek, mint a tények. (Hát, sajnos nem is tengerbiológus vagy botanikus lett belőlem, hanem bölcsész, ami önmagában, ugye, na igen...)
Szóval abban biztos voltam, hogy én ezt a blogot lelkesen olvasom majd és ez így is lett. Az viszont nagyon meglepett, hogy nemcsak, hogy megkértek, hogy írjak ide, hanem még örültek is, sőt bátorítottak és dicsértek. Ezzel számomra egy nagyszerű fejezet érkezett el – egyrészt, mert sosem írtam volna ezekről a dolgokról csak úgy, legfeljebb véletlenszerűen Juditnak papíron, másrészt, mert egy olyan inspiratív közegbe kerültem ezáltal, hogy mindig azt érzem, folyamatosan nyílik ki a világ előttem, egyre újabb és érdekesebb arcait mutatva meg, amelyek engem mind nagyon érdekelnek! Egy színes szövedék része lettem és ez mind szellemileg, mind a közösségbe tartozás érzése miatt nagyon fontos lett számomra – köszönöm mindenkinek, akivel így érintkezésbe kerültem!
Mindezek után nem véletlen, hogy a karácsonyi szünet alatt egyszer nyitottam ki a gépet: tegnap, azaz január elsején és azonnal a Faluságot néztem meg, ahol azonnal szembejött máris két olyan írás, amelyek most arra késztettek, hogy hajnali öttől az ágyban ébren való forgolódásom helyett hatkor már a gép előtt üljek és írjak. Őszintén állítom, hogy semmi egyéb nem tudott volna erre indítani engem, az abszolút éjjeli baglyot, talán egy különösen szép nyári napfelkelte versenyezhet a Falusággal ebben a tekintetben. Most tehát 2019-re is további örömteli inspirálódást, írást és (személyes vagy virtuális) találkozásokat kívánok a kedves Olvasónak és magamnak is nagy szeretettel!

Bár a nappalok kis ideje már hosszabbodnak, kint azért még nagyon is a kopárság, szürkeség, a jeges téli szél uralkodik. Épp ezért valódi vigasz, egyben pedig vegytiszta esztétikai élvezet, ha a fűtött szobában a kikeletről álmodhatunk az itt bemutatandó két művész – egy keleti és egy nyugati – természeti témákról készült gyönyörű képeinek a nézegetésével. Ezt az élményt szeretném megosztani a Kegyes Olvasóval is és kívánni vele boldog, gyümölcsöző új évet!

A kelet művésze: Jün Sou Ping [Yun Shou Ping, 恽, yùn, 寿平 (1633——1690)]

Jün Sou Ping, a Csing dinasztia korai éveinek híres festője, költője és kalligráfus művésze 1633-ban született Kína Csiangszu tartományában, Vucsin városban (ma: Csangcsou), kiváló, de elszegényedett család sarja. Három éves volt, amikor Kína utolsó császári dinasztiája, a mandzsu Csing dinasztia (1636-1912) megkezdte uralkodását.
Jün Sou Ping fiatal évei mozgalmasan teltek, keresztül-kasul beutazta Kína sok tartományát. A Ming dinasztia összeomlását követően apjával együtt menekülni kényszerültek, útjaik elváltak, majd egy buddhista kolostorban újra találkoztak. Az ifjú Jün Sou Ping nem kívánta az idegen mandzsu uralmat szolgálni, emiatt a költészet, festészet és kalligráfia felé fordult, tájképek festésével tartotta el magát. Kortársa és közeli barátja volt a gazdag és híres Vang Huj művésznek (Wang Hui 王翬, 1632-1717), akit olyannyira tisztelt, hogy kinyilatkoztatta barátja elsőségét a tájképfestészetben, és emiatt ő maga elsősorban virágok és állatok ábrázolásával kezdett foglalkozni.
Jün Sou Ping festészeti stílusát az elegancia és kifinomultság jellemzi. A színek használatában merész: a hagyomány szerint nem kívánatos, erős színeket is bátran, de harmóniába olvadóan alkalmazza.
Újítást és egyben frissességet hozott kora festészetébe azzal, hogy – visszanyúlva a X. században élő és alkotó Hszü Hszi [Xu Xi] úgynevezett „moku” (másképp: „csont nélküli”, mogu, 沒骨) módszeréhez – képein a szigorú körvonalakkal határolt formák helyett inkább a foltszerű, friss, könnyed, szabad ecsetkezelésű festésmódot alkalmazta.
Jün Sou Ping-et a Csing korszak hat kiemelkedő mestere között tartják számon, művészete évszázadokon keresztül hatott, sokan követték festészeti stílusát. A költészetben és a kalligráfiában is kiemelkedő alkotó. Képeibe gyakran a művészi kalligráfiával leírt verseit is belekomponálta.

A nyugat művésze: Pierre-Joseph Redouté (1759 - 1840)

Több mint egy évszázaddal később a nyugati féltekén élt és alkotott Pierre Joseph Redouté, akit a botanikai festészet Rafaellójaként is szoktak emlegetni. Sokgyermekes flamand festőcsaládba született 1759-ben, és már korán ő is festeni kezdett. Tizenhat éves volt, amikor Párizsba került, ahol a Theatre des Italiens díszletfestőjeként dolgozott, szabadidejében pedig a régi mestereket tanulmányozta és gyakran látogatta a királyi botanikuskertet, a Jardin du Roi-t. Itt találkozott Charles Louis L'Héritier botanikus tudóssal, aki növényanatómiai tanulmányok készítésére ösztönözte az ifjú festőt.
Redouté munkája hamarosan Gérard von Spaendonck virágfestő figyelmét is felkeltette, így kis idő múltán a királyi megrendelésre dolgozó botanikai festőcsapat tagja lett. E munka során megismerkedhetett Spaendonck világos, áttetsző színeket alkalmazó akvarellfestési módszerével. Végül a fiatal Redoutét Marie-Antoinette udvari festővé nevezte ki. Bár a királyi családdal ritkán találkozott, a francia forradalom időszakában azonban látogatást tett a börtönben, ahova azért hívatta a királyi család a festőt, hogy megörökítse egy ritka kaktuszfajta épp akkor kinyílt virágát.
Redouté az 1790-es években kora egyik legnépszerűbb botanikai festőjévé vált. Tökéletesre csiszolta a londoni tartózkodása során elsajátított színes metszetkészítési technikát, majd 1802-től kiadta a "Liliacées" című sorozatát. E munkában a botanikai festészet hagyományainak megfelelően körvonalakkal határoltan ábrázolta a növényi formákat. 1805-ben Josephine császárné is udvari virágfestőjévé nevezte ki a sikeres művészt.
Redouté 1817 és 1824 között készült el a pályafutásának a csúcsát jelentő, parádés kiadásban megjelenő "Les Roses" című monográfiával. A közönség kitörő örömmel fogadta a különféle rózsafajtákat kifinomultan ábrázoló sorozat minden egyes színes rézmetszetét. Az ünnepelt művész ezekben az ábrázolásokban is nagyobb hangsúlyt fektetett a tudományos pontosságra, mint a tisztán művészi céllal készült virágfestményeknél szokásos kompozíciós és színbeli hatásokra.
1822-től haláláig tanára, Spaendonck nyomában járva fiatalok százait vezette be a botanikai festészet titkaiba. Redouté kortársa, Joseph-Francois Grille így emlékezik meg a művészről:
Erőteljes test, a végtagok mint az elefánté, a fej olyan busa és lapított, mint a holland sajt, vastag ajkak, reszelős hang, görbe ujjak, megdöbbentő megjelenés, de a durva külső rendkívüli érzékenységet, finom ízlést, mély művészi érzéket takar! Nagy érzékenység, nemes jellem és a géniusz kifejlődéséhez szükséges kitartás -- ez volt Redouté, akinek Párizs minden szép hölgye a tanítványa volt.

Kelet és nyugat virágainak találkozása
Most pedig következzenek a képek! Találkozzék itt kelet és nyugat a két művész azonos vagy nagyon hasonló témákról készült növényábrázolásai egymás mellé állításával, minden szó nélkül, csak a képek beszéljenek. Kívánok élvezetes szemlélődést!

Fehérliliom:
Jün Sou Ping fehérliliomja

Redouté fehérliliomja

Írisz:

Jün Sou Ping írisze

Redouté írisze

Peónia:
Jün Sou Ping peóniája

Redouté peóniája

Pipacs:

Jün Sou Ping kerti pipacsa

Redouté kerti pipacsa

Rózsa:

Jün Sou Ping rózsája

Redouté rózsája

Szőlő:

Jün Sou Ping szőlője

Redouté szőlője

Judit tavaly ugyanezen a napon szólt, hogy indíthatnánk egy blogot falu/vidék/város tárgyban. Ezzel egyet is értettem, mert már éltünk annyi ideje vidéken, hogy ne a közvetlen élményeink (első répa, első tapasztás stb.), hanem épp a vidékkel való vertikális távolság keresése adja a témáinkat. Persze továbbra is nagyon fontosak az első, itt szerzett élményeink: aki visszateker a korábbi bejegyzésekre, csomó olyan fotót és kiszólást láthat, amit áthat a természeti környezetbe ágyazott lakóközösség (=falu) elhagyottságából kiburjánzó világra (= jelenkori magyar falu) vetett első pillantás öröme. Ezt a pillantást szeretném megőrizni azóta is, amióta már benne élünk és rájuk építettük a mindennapi rutint. Ezeknek a pillanatoknak az emlékei visznek tovább abba az irányba is, hogy újabb és újabb "ért/zelmes" helyeket keressünk a kifejezés számára.
A Faluságot, úgy látom, hasonlóképp építi Judit is. Új, épp a blog témájának szövése által talált emberi kapcsolataiból, türelmesen és örömmel horgolja napjainak azon részében, amikor az időjárás nem engedi, hogy kimenjen dolgozni a 'parkba', a gyerekek alszanak vagy mást csinálnak stb. De igazából úgy látom, hogy fejben akkor is ekörül sétafikál. A faluságközösségben is, mindannyiunknak egy kicsit eköré épült az élete és gondolkodása az elmúlt év során: a bejegyzés-vázlatok első megfogalmazása, napokon átívelő gondozgatása, az ébredés utáni utolsó finomhangolás és közzététel majd ellenőrzés ritmusát már nehéz lenne megtörni.
Kiváncsi vagyok, merre haladunk tovább. Érezzük és keressük azokat a szemszögeket, amik hiányoznak, de azt is érezzük, hogy a megkezdett irányokban is egyre végtelenebb világok nyílnak, amikről írni is lehet, vagy csupán éreztetni, hogy vannak.... Eddig az utóbbi stratégiát követtük. Ez nem a populárblog-út. Itt az Olvasónak is aktív szerepe van: továbbgondolásra, megírásra, ide-írásra!

Ghenadie Popescu installációja, Kassa, Kaszárnya Kultúrfabrik, 2011

Hang: Borosi Gábor
Kép: Kovács Balázs

Rajz: Kovács Janka
Hang: Kovács Jónás

Fel sem akarom sorolni, hogy mi minden veszett, veszik el az utóbbi hetekben. Ilyenkor annyira jó bármibe kapaszkodni, ami pozitív, ami most születik, amiben van remény... Ezért döntöttem úgy, hogy sokminden ellenében a Dallamaukcióról írok, hátha egyúttal egy kicsivel nagyobb nyilvánosságot adok ennek a remek kezdeményezésnek.

Az aukció Zámbori-Bíró Tamás vendégoktatónk ötlete, aki az őszi szemeszter során Márka- és üzletfejlesztés címmel tartott órát a PTE Művészeti Karán. Nagyon fontos ez a téma a művészhallgatók számára ahhoz, hogy gyakorlatot szerezzenek az őket körülvevő üzleti világban, nemcsak amiatt, hogy ne essenek zavarba a "kereskedelem" szótól, hanem hogy akár kreatív szemlélettel tudjanak új kezdeményezéseket létre is hozni ezen a területen. A kurzuson elektronikus zenész, tervezőgrafikus és képzőművész hallgatók vettek részt, így lehetett és érdemes is volt egy olyan záróprojektben gondolkodni, amiben több típusú tevékenység egyaránt megjelenhet. Tamás már régóta dédelgette egy zenei árverés ötletét, ami végülis a féléves előkészület után szerdán megvalósult a Made in Pécs kávézóban.

A dallamaukció ugyanolyan, mint bármilyen más árverés, csak itt immateriális alkotásokat (10 mp körüli hangokat, töredékeket, loop-okat) lehet venni. Ezeket a szervezők elsősorban csengőhangnak szánták, és együtt is válogatták ki a csoport tagjai által készített darabokat. Az ilyen típusú munkák birtoklása érdekes kérdéseket vet fel: lehet-e egy adatcsomagból csak egy példány? Megoldható-e technikailag, hogy amint valamit másnak átadok, az nálam eltűnjön? Tekinthető ettől a mű azé, akinek a gépén, telefonján vagy email-fiókjában van?
Különféle próbálkozások eddig is megjelentek az adatcsomagba illesztett kódoktól a felhasználó lelkiismeretére apelláló licenszekig, melyek között jelen esetben egy szimbolikus gesztust látunk: az alkotás nyertese email-ben kapja meg a hangfile-t, és vele szintúgy egy emléklapot, amin megjelenik, hogy kitől-kinek, mikor.

Habár a rendezvény címe melodikus asszociációkat hordoz, a 19 alkotás elég szabadon kezelte a dallamot mint olyat: valahol a Touch kiadó 2002-es, extrém csengőhang-válogatása és a mostani elektronikus zenei irányzatok között félúton helyezkedtek el. Ahogy észrevettem, általában kelendőbbek voltak a "szókimondóbb", dögösebb hangzású dolgok (volt olyan dallam is, ami 15.000 ft-ért kelt el!), mint az inkább transzparensebb, cizelláltabb kísérletek.
Örülök neki, hogy e két pólus egyaránt és vegyesen képviseltette magát, és remélem, hogy ha lesz folytatás, akkor később is így marad, és nem pedig az eladható (kommersz) zene pejoratív folyamatát tapasztaljuk meg. Nyilván akkor is érdemes végigjárni ezeket a lépcsőfokokat, hogy megtapasztaljuk kicsiben a popzenében évtizedek alatt lezajlott jelenségeket, és talán ezzel kikerülhetőek legyenek az ott kialakult zsákutcák.
Elég fontos mindamellett épp a kortárs és kísérleti zene ilyen irányú találkozása a vásárlókkal: sokkal megfoghatóbbá, emberközelibbé vagy tulajdonképpen kortársabbá teszi az alkotó jelenléte, az aukció vezetőinek kommentárjai, a mecenatúra természetes újraéledésének igénye, a jótékony célú felajánlások és más, ismertebb együttesek (pl. Rokokó rozé) külön erre az alkalomra írt dal-felajánlásai.

Szeretném még kiemelni, hogy az esemény egyetemi projektként jött létre: Tamás minden döntést (helyszínválasztás, jótékony célú felajánlások címzettje stb.) a hallgatókkal együtt hozott és tett meg, óráról-órára átbeszélve az eddigi tapasztalatokat, terveket. Várjuk a folytatást!

Virginia Woolf Saját szoba című írásával az ember legkorábban általában egyetemista korában találkozik. Katartikus, hosszan ható mű. Fanninak is az volt, nekem is az volt. Általában a lányoknak az. Szerintem egyetlen férfi sem olvasta el igazában.
Saját szobára mégsem tartok igényt. Saját társra viszont igen. Sőt, én kis mohó, saját kertre is. Ebben az értelemben a saját nem az enyémet jelenti, hanem a miénket. Privát, de nem csak az enyém. A miénk. Társasság, aminek apró társrészletei vannak: lásd gyerekek. De maga a társas létélmény a meghatározó. Társas életünk kiterjesztései a gyerekeink. Talán ezért nem teherként, hanem csodaként éljük meg őket. Szemléljük, ámulunk-bámulunk rajtuk és megtaláljuk bennük önmagunkat.
Önmagunk kertje. Önmagunk helye a világban, a természetben. Közös kertkialakítás - esztétikai nevelés. Érzelmi alapú esztétika. Szépek a muskátlis cserepekben a csigák, mert Jolán tette őket oda. Beleillik a kertbe a homokozó a teherautókkal, mert a fiúk építenek vele. Jó helyen van a farakás, mert Janka szívesen tanul a tetején (édesanya, én legszívesebben áprilisig ki sem mennék....). A jelenlévőség jelei, amik az életet és a megélést mutatják. Nyomaink, amik minket, a mi tereinket építik.
Szóval rengeteg érvet tudnék felsorakoztatni a saját kert szükségessége mellett: természethez való viszony, ételeinkhez való viszony, a kertből való bevitel a konyhaasztalra, az elrakás és tartósítás (megőrzés) dinamikája, a spontán és tudatosan való tervezés ritmusa, a puszta kéz akarata és ereje, a kudarcok és sikerélmények mindig továbbmenésre sarkalló dinamikája.
A saját kert mellett a legfőbb érv mégis a térélmény. Szabadtéri szoba. Belakható. Ki- és bevonulhatok egyik térszerkezetből a másikba. Útlevél nélkül léphetem át folyamatosan a határokat. Vagy mégsem! Hiszen úti okmány itt a papucs. A kibújás és bebújás könnyedsége. Kitipegek-betipegek, a határokat és tereket mégis megtisztelem játéka. Természetesen ezeket a kint-bent, piszkos-tiszta viszonyrendszereket csak a nők tartják tiszteletben. A férfiak és leendő férfiak kiszaladnak mezítláb a sárba és betrappolnak a sáros gumicsizmával a tiszta szobába. Lassan elfogadják, hogy nem lehet, de igazán sohasem fogják megérteni. Láthatatlan határvonalak. Összemosódó terek. Más dimenziók.

A régi családi fotók évről évre nagy derültséget és emlékezéshullámot indítanak el. Mindig más és más fotók kerülnek az érdeklődés középpontjába. Más és más fotók szólalnak meg.

Apu egyik fotóját hoztam elemzésre a saját kert kapcsán. Ki mit olvas ki belőle?
Én ugyebár érintett és megérintett vagyok (a közös családi történetek az elmesélés aktusával íródnak bele a saját történetbe, válnak családi történetből saját történetté: mesélték, vagy velem történt? - néha alig tudunk különbséget tenni), de jó lenne, ha egy külső szemlélő is belemenne az elemzési játékba.
Pécs és Málom találkozása. A kertvárosnak nevezett lakótelep benyomulása a szántóra és a kiskertkultúrába. Lekerített, egyértelműsített kiskertek, amiket éppen művelnek a városból autóval kijövők. Drótkerítés a funkcionalitás legfőbb ismérve. Egy darab föld, egy darab saját tulajdon. Áramellátás valószínűleg megoldott, hiszen közel van a villanyoszlop.
Lada és Wartburg a gyerekeseknek, kispolski a nemrég munkahelyet találó, friss diplomás fiataloknak. Az építés vágya. Mindig építeni akarunk: régebben inkább maradandót, újabban inkább olyat, ami nem hagy maga után káros anyagot.
Felszámolni egy kertet könnyebb, mint létrehozni. Haszontalanná, használhatatlanná váló tárgyak. Egy letűnt mindennapiság. Emlékek.

cicoma főnév ..mát, ..mája (rosszalló)
1.<Ruhán, viseleti tárgyon> feltűnő, felesleges, rendszerint ízléstelen díszítés, apró ékesség.
2. Cifra, feltűnően pompázó öltözködés.

cifraság főnév -ot, -a
(átvitt értelemben, rosszalló) Felesleges, pompázó formaság, külsőség.

Mintha ma lett volna. Az érettségi bankettünkön elmentünk a városligeti Vidám Parkba. Az elvarázsolt kastély tükörtermében dülöngéltünk a nevetéstől. Ujjal mutogattunk egymásra: kis, kövér, fontoskodó törpék, karikalábú óriások. Egyszer csak észrevettem, hogy mindenki rajtam röhög; rázkódtak a nevetéstől; elsápadtam; hiszen én éppen egy valódi tükör előtt állok! Ezt a könyvet végiglapozva Önök is mulassanak jól. Egymáson. S ha már kimulatták magukat, nem árt, ha rádöbbennek, hogy valódi tükör előtt állnak. Most mérges arcot indítok a kerti cicoma ellen. Utóvégre az effajta díszítő ösztön ragadós, s maholnap, ha ez így megy tovább…
Példáink nem utánozandók!

Balogh András bevezető szavait olvasva igyekszem körbe(ön)vizsgálódni.

Gondolatkísérlet teszek annyiban, hogy tudatosan nem kezdek el utánaolvasni a kerti törpéknek. Megpróbálom csupán azt megfogalmazni, amit magam körül látok, gondolok. Egy hét múlva pedig - akkor már remélhetőleg jobbnál jobb szakirodalmakkal felvértezve - újra végiggondolnám a felmerülő kérdéseket.

Ugyebár a kerti törpénél és társainál vagyunk. Akik mindent tudnak rólunk, utalok itt most Zita Pázsit írására.

A kertbe be is szoktunk költözni és ki is szoktunk oda költöztetni dolgokat. A kiköltöztetésről szerintem sokunknak a nyaraló effektus villan be: oda az is jó lesz.
A kertbe beköltöztetjük a növényeinket: elsőnek a fákat és cserjéket, aztán az évelőket, végül az egynyáriakat és évről évre megismételve megteremtve a veteményesünk lakóit.
A kertbe beköltöztetjük a kertműveléshez szükséges eszközeinket: a szerszámokat (beleértve még a karókat, vödröket, kosarakat is).
A kertbe beköltöztetjük a gyerekeket, az állatokat: homokozó, kutyaház.
A kertbe való beköltözés következő lépése a bentlakás: padok és pihenőhelyek, tűzrakóhely, grillező.
A kertben való bentlakást folytatjuk a díszítéssel: a házat díszítő elemek áttevődnek, átcsurognak a kerti építményekre. A díszítés ösztönös, ezen nincs sok gondolkodni való, ellenben viszont annál több tudatosítani való.
Esztétikai minőséget csak eleve minőségi (anyag fontossága), szép (forma harmóniája) tárgyakkal lehet létrehozni. A díszítményeknek önmagukban is értékesnek kell lenniük ahhoz, hogy elrendezésükben ízléseset, azaz színvonalasat lehessen létrehozni. Ha ez megvan, akkor kell egyensúlyba hozni a mennyiséget és az elrendezést a külső és belső terekkel.
Ékszerek és ékességek.
A kertdíszítésben a viselethez hasonlóan ékesítjük a megjelenést. Ékesítjük magunkat. A kertdíszítés esetében is egységben kell lennie a funkcionalitásnak, az önkifejezésnek és a szépre törekvésnek.
Az idilli falusi környezetben erős jelentésű szimbólum lett a köcsögfa, ami régen a tejesköcsögök szárítására szolgált. Ez az a pont, ahol a legkönnyebben fordul át a funkcionális díszítés giccsé. A fakerítés oszlopaira aggatott köcsögök a fa esővédelmét szolgálták, tetőcserépként működve megakadályozták a víz beszivárgását a fa eresztékeibe.
A díszes falitányérok szép lassan kerültek a ki külső falakra, és egyértelműen a gazdagság, a paraszti léthez mért jólét szimbólumait jelentették. Ebben az esetben főleg a mennyiségen van a hangsúly, könnyen hivalkodó cifrasággá lészen a díszítés.
Úgy látom, hogy a hagyományos paraszti kultúra és a főúri magaskultúra a mostani korból visszatekintve minőségi igénye szerint sokban hasonló esztétikai minőséget képvisel. Mondjam azt, hogy a nagybetűs tudást? Harmóniát? A dolgok rendjének tisztán látását? Az értékteremtést és annak megőrzését, fenntartását? Tisztaság és rend. Az élet mindennapiságának átláthatósága.
Talán a díszítmény elkészítésére fordított idő a fontos? Azt hiszem a hímzésben találom meg a két kultúrkör találkozásának metszéspontját. A kézimunkák közül a hímzést gyakorolta mindkét társadalmi osztály különlegesen magas fokon. Egy helyben ülve a képzeletet anyagba ölteni. Maradandóság. Női írás.
A kastélykeretekben és parkokban megjelenő szobrok talán a természetet emberivé és kulturálttá tevéséről szól. A táj, a kert, a tájképi kert, mint festmény, mint műalkotás. A pad, mint ennek az alkotásnak a szemlélésére megteremtett, tudatosan elhelyezett tárgy. Hímzés. Női szemlélődés. A férfiak mindig csak elmennek....
Mind a paraszti, mind pedig a főúri kultúrkör a saját eszmeiségének értékeit használja fel díszítőelemnek: az egyik oldalon a mindennapi, földből élő élet idealizált, eszményített tárgyköre a tányérok, köcsögök, szőttesek, másfelől pedig a műveltség és kulturáltság szimbólumai a festmények, szobrok, falikárpitok, ahol nem a kert, hanem a nagyobb volumenű táj megszelídítése érhető tetten.
Mindkét kultúrkör hiteles: a helyén kezeli tárgyi kultúráját.
A kerti törpét városi találmánynak vélem, miközben nem a városi kultúra szimbóluma. A feltételezett, elidegenedett természet lényei. Azért engedhető be a kertbe, mert a természet törpésített változata. Játékosságnak álcázott ismeretlen - helyesebben, attól való félelem. Ki néz kit? Én a törpét, vagy pedig ő engem? Groteszk vágy valami nem birtokolható, valami nem saját után.

ismeretlen lábodi udvar