Faluság

Fanni bizsu/nő írását két vonalon gondoltam tovább. Elsőként a paraszti ékszerviselési szokásokra koncentráltam és értelemszerűen a Magyar Néprajz IV. kötetében, Az anyagi kultúránál bukkantam elő. Aztán nagyszüleimre és dédszüleimre gondoltam. Végül számba vettem és megpróbáltam értelmezni saját szokásaimat e tárgykörön belül. A tupírt sem felejtettem el, de az a hajviselési szokások körébe tartozik, arról inkább külön ejtenék pár szót és persze meg is kell hozzá keressek egy különleges családi fotót.

Szeretem Fannival ezeket a gondolatjátékokat. Mindig Coetzee és Auster barátsága jut eszembe róla.

"Sokat töprengek a barátságon mostanában..." - így indul az a levelezés, melyben J. M. Coetzee, A barbárokra várva Nobel-díjas szerzője és Paul Auster, a New York Trilógia írója beszélgetnek, mint férfi a férfival.

Jókai és Petőfi. Ady és Móricz. Wesselényi és Széchenyi. Kosztolányi és Karinthy. Bartók és Kodály. Marilyn Monroe és Ella Fitzgerald. Nagy és híres barátságok.

Pillanatnyilag nem tudom eldönteni, hol van a fontosabb lényeg, az ékszereknél, avagy a barátságnál.
A barátságról: azt hiszem Fannival mi vagyunk az egyik utolsó képviselői a papíralapon, kézzel, tollal levelezést folytatóknak. Hosszú, lényeget feltáró, gondolatmenetet végigvivő, a szellemi sziporkázástól a csacsogásig ívelő szövegeket hozunk létre és küldünk el egymásnak. Miközben e-levélben is van közölni valónk, a vonalas és mobiltelefonhasználat, mint kommunikációs csatorna különbségeit ne is említsem. És a non plus ultra: a személyes találkozás. Hihetetlen, de mindig mindenről van mondanivalónk. Amikor kommunikációt tanulunk, a csatornának elenyésző szerepet szoktunk tulajdonítani, kvázi annyi lenne a feladata, hogy jól, zavar nélkül, azaz zavartalanul (de itt elsősorban a külső zavarás nélküliségre szoktak utalni) működjön, de valahogyan az mindig elsikkad, hogy a különféle csatornákon teljesen különféle diskurzusok születnek meg. Másra használom a vonalas telefont és más szituációban, más közlendőre veszem kézbe a mobilt. És a levél! Teljesen más mondanivalót közlök e-levélben, mint papíron. Mások a szabályok, mások a dekódolási sémák. Az író ember gondolkodik: lelassul, átgondol, megfontol, hiszen fellengzősen mondva az örökkévalóságnak ír: nem lehet visszavonni. A gondolkodó ember is ír, mert az írás, mint folyamat rendszerező erővel bír: letisztítja a gondolatmenetet, átláttatja a mondanivalót. Jól meg kell gondolni. Felelősség. Helyénvalóság.

Nyakékek. Fülbevalók. Karkötők. Gyűrűk. Reneszánsz hatás.
Kezdetleges ékszer: lószőrből, gyöngyből otthon készített ékességek. "A klasszikus értelemben vett ékszert azonban az ötvösök készítették aranyból, ezüstből. Ezekhez hasonló ón-, sárgaréz-, pakfon- és újabban dubléékszereket a hivatásos iparosok mellett falusi kontárok is csináltak. (...) Az ötvösök a 19. században a finomabb, rendelt munka mellett tömegárut, ún. parasztárut is előállítottak, amely vásárokon, búcsúkon kelt el. Századunk fordulójára, amikor a köznép felsőbb rétegeiben is az ún. hamis ékszer lett a módi, a parasztság is könnyebben lépést tarthatott a divattal. Az értékesebb ezüstékszerek díszítményei, a gyöngyház, türkiz vagy korall, gránát helyett, megjelentek ezeknek kék, piros mesterséges változatai, s nagy keletje volt a különféle gyári üveggyöngyöknek. Csak a 20. században jelentek meg a polgárosultabb parasztkörökben a helyi jelleget már nélkülöző aranyékszerek." - olvashatjuk a Magyar Néprajzban az Ékszerek címszó alatt.

Dédszüleim nem hordtak ékszert. Semmilyent.
Nagyanyám - akit ugyebár csak nagymamaként van szerencsém ismerni, lányként, asszonyként nem találkoztam vele - órát és karikagyűrűt viselt, amit minden megérkezéskor levett. Megint a mozdulat van előttem: lecsatolja jobb kezével az óráját és a bőrszíjra húzza a gyűrűt, amit az éjjeliszekrény tetejére tesz. Reprezentálás. Kényelmetlenség.

Hogy én? Ékszerek és ékességek. Fannihoz képest igencsak szerény a lista: egy karikagyűrű (ezzel jegyeztek el), amit még sohasem vettem le. Egy magam készítette türkiz gyöngyös gyűrű, ami szintén mindig rajtam van. Egy pár fülbevaló (ezzel kérték meg a kezem - arany katica, hát lehetett kérem nemet mondani!?), amit még sohasem vettem ki. Egy tűzzománc nyakék (amit Jónás öt évesen készített nekem és azóta is mindenkiből döbbenetet vált ki, olyan művészi lett), amit sohasem veszek le. Végül egy türkiz gyöngy karkötő, ami szintén éjjel-nappal rajtam van.
Számomra az ékszer nem hangulatjelző, nem lecserélhető, hanem önmagam lényegiségét kifejezni hivatott állandó viselet. Nőiségem attribútumai. Ékesítenek. Nem az alkalmat, nem az öltözékemet, nem a megjelenésemet - arra ott vannak a ruhák (munkásruha, báli ruha), hanem önmagamat. Engem.
Kifelejtettem a hajcsatot. Tíz éve ugyanazt hordom. Fa hajcsat. Érzem, már nem fejez ki engem maradéktalanul. Folyamatosan keresem az újat, a tökéleteset. Az egyetlenegyet. Ezüst hajcsat türkiz kővel? Talán. Ötvösség.

Szeretem, mikor az összes gyerek a konyhaasztalnál matat: tanulás, rajzolás, tanulásnak álcázott olvasás, rajzolásnak álcázott tanulás....
Jó meglesni a nagyokat, mikor azt hiszik, hogy nem látom, hogy a tankönyv, vagy a füzet alatt más is lapul: egy izgalmasabb regény, egy lehalkított telefon, egy darab papír, amire csak úgy írogatni, firkantgatni lehet....
Szeretem, mikor a gimnazista nagylány játszik és Jolánnak, vagy nekem rajzol. Vagy mikor a Faluságnak ledes Mikulást rittyent. Meglepetés.

Most, hogy szerettem volna újraolvasni Judit korábbi írását a hálószobák fontosságáról vagy éppen jelentéktelenségéről, sehogy sem találom, de mivel valamelyest még emlékszem rá, mi indította el a bennem motoszkáló gondolatot, belevágok az írásba enélkül is.

A hálószoba témája ugyan elég intim dolog, de ha egyszer "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" (na ez is megérne egy szösszenetet, milyen szépen illik ez a két Karinthy-sor mai facebookos világunkra). Igazából fogalmam sincs, miért, de homlokegyenest mást érzek ezzel kapcsolatban, mint Judit, aki szerint a külön hálószoba egy felesleges dolog és mennyire nem tud mit kezdeni azzal a képpel, hogy ott egy ágy szépen leterítve, mellette kis asztallal, azon lámpával és ez a helyiség csakis arra való, hogy hálószoba legyen. Én ezzel szemben lelki szemeim előtt pontosan egy olyan hálószobát látok, amilyen annak idején a reneszánsz Angliában volt már a Henrikek alatt is, de I. Erzsébet idején pláne: benne a főhelyen drága, fából díszesen faragott masszív baldachinos ágy, amely tetejét körben négy oszlop tartotta, függönnyel teljes mértékben "lezárható" intim térrel és az akkori Anglia komfortfokozatához képest messze felülmúlóan kényelmes "berendezéssel" (ebben az időben például már létezett a tollpaplan). Persze csak az arisztokrácia alvási szokásairól beszélhetünk itt, a középosztály ugyan ágyban aludt és szerette egymást, de messze nem olyan példányokban, mint a nemesek, míg a szolgák szalmazsákon aludtak és hogy egyéb dolgokat hol csináltak, hát abba most nem mennék bele. Szóval amikor én egy rendes hálószobára vágyom, egészen pontosan ilyen ágyat szeretnék bele, az ágyon kívül pedig kandallót, zenelejátszó alkalmatosságot, sok-sok könyvet, puha világítást, kényelmes foteleket és teázóasztalkát, mindezek alatt elterülő puha szőnyeggel. Ennél alább nem adom (álmomban - aztán majd beleér az ujjad a bilibe, mondaná Anyám).

Ehhez képest van nekünk egy olyan szobánk, amit egymás között csak "Papa-Mama szobának" hívunk és ez nem jelent mást, mint egy olyan helyiséget, ami egyszerre nappali, kicsit játszó- dolgozó- és olvasószoba, éjjel meg hálószoba. Igazán nem panaszkodhatunk, remek hangulatú kis szoba ez, többé-kevésbé el is férünk benne a ránk maradt retró bútorainkkal és az átlagnál csak kicsit nagyobb (értsd: kölyök dinoszauruszhoz hasonlatos) kályhával (igen, egy barátunk csinálta és igen, a másik két ajánlatot kellett volna elfogadnunk, de hát szép dolog a barátság, ugye), az ablak elé éppen bepréselt íróasztallal, no meg az ágyat is ügyesen be lehet csukni és akkor kanapénak is kiváló, de hát... azért messze van ez még a Tudorok hálószobájától, meg azoknak a bájától is. (Igen, persze, igazuk van, itt tényleg nem Tudorok laknak - legfeljebb vidorok.)

Vajon mit is szeretnék én, amikor egy baldachinos ágyról és egy annak teret adó hálószobáról álmodozom (tér a térben)? Ez azért már érdekes kérdés, biztos izgalomba tudna hozni egy lélekbúvárt, aki felettébb frappáns következtetéseket tudna ebből levonni, de azért inkább megpróbálom én kibogozni, hátha ez is nyújt valami támpontot. Az, hogy van KÜLÖN hálószoba, számomra azt jelenti, hogy ott nyugalom van, oda senki nem mehet be, akinek én nem engedem, tehát én kontrollálom, hogy az igazán intim szférámba/szféránkba kit engedek/engedünk be (szerencsére itt helyénvaló a többes szám). Mindenhova máshova beléphetnek emberek, de ide nem. Fontos, hogy ezáltal a világtól (tehát a többi embertől) ez el van választva, ide el lehet vonulni, itt nem fér hozzánk a világban lévő esetleges rossz. Az elképzelt hálószobában lehetne pihenni, szerelmeskedni, beszélgetni, teázni, olvasni és zenét hallgatni - hiszen mi ketten a Férjjel ezeket a dolgokat szeretjük legjobban és noha például nagyon szeretünk filmet nézni, azt már nem engedném be ide. Az itt lehetséges tevékenységek tehát az egymásban és önmagunkban való zavartalan elmerülést, elmélyülést szolgálnák - igazából ezért kellene nekem/nekünk a hálószoba. Ez azt is jelenti egyben, hogy jövés-menésben én nem tudok eléggé befelé hangolódni, a bennem lévő háziasszony, anya, vendéglátó, stb. állandóan figyel kifelé is, még nyugodt helyzetekben is legalább egy antenna a rajtam/rajtunk kívülinek van fenntartva, míg a vágyott hálószobában minden antenna pihenőállásban létezhetne. Igen: megállhatna az idő. Hogy minek ide még a baldachinos ágy is, arra nem tudok kézenfekvő magyarázatot, hiszen az már tényleg az intimitás non plus ultrája (egyik barátunk átiratában non stop ultrája), ez már a titok témakört súrolja, de hát mit csináljak, ha egyszer tetszik? (Angol sznobizmus, mondja a bennem élő kritikus szellem a Férj hangján.) (Még merészebb álmaimban egyébként ez az ágy kerekeken kigurítható lenne a tökéletes kertbe, ahol nyáron aludnánk és szépen levennénk róla a baldachint, hogy lássuk a csillagokat...)
Ha ez nem lett volna elég, még egyetem alatt felnyitotta a szememet egy Virginia Woolf által írt esszé, bizonyos Saját szoba, miszerint egy nőnek is kell saját alkotó tér. Azóta tehát egy teljesen saját női szobára is vágyom, ahol például egyedül kötögethetnék, dolgozhatnék, olvashatnék és persze írogathatnám az ilyen magasröptű szösszeneteket, mint ez is, no meg okvetlenül vendégül láthatnám a barátnőimet egy teára, forró csokira egy jóféle kis női csevegés kíséretében. (Jól van, Anya, jöhet a bili...)

Rét, kaszáló, legelő, gyep? Kinek mi jut eszébe?
Nekem kislányként a családi kirándulásaink, evezős túráink során pihenőként, játszótérként használt erdei virágos rétek jelennek meg, ahol elmélyülten szedtem óriási színes virágcsokrot, amíg anyukám a hátizsák tartalmából ebédet varázsolt.
Ma, tanyán élő állattartó gazdaként legelő állataink alapvető élelemforrása a pár hektár legelőnk, illetve fél hektár kaszálónk.
A szakma összefoglaló néven gyepként nevezi ezeket a területeket. A gyep olyan növénytársulás, amelynek növényállományában a fűfélék dominanciája érvényesül. A gyep főként évelő fűfélékkel (részben kétszikű pillangós), valamint egyéb növényekkel állandóan benőtt terület, amely természetes úton emberi beavatkozás nélkül keletkezett (ősgyep), vagy mesterséges úton magvetéssel létesítettek (telepített gyep).
A gazdálkodás célú használatban a gyep elnevezése lehet rét (kaszáló) vagy legelő. A kaszáló olyan állandó gyepnövényzettel borított terület, amelyet rendszeresen kaszálnak, a fűtermést szénaként vagy silózott takarmányként hasznosítják. A legelő állandó gyepes terület, amelynek fűtermését a tenyészidőszak alatt friss állapotban, sarjadzás közben az állatokkal legeltetés útján hasznosítják.
A gyepek csoportosítása több szempontból lehetséges. A gyep eredete, kialakulása; az emberi beavatkozás mértéke, ökológiai adottságok (elsősorban a klíma és talajadottságok) és a használat szerinti csoportosítás. A hasznosítás típusa szerint a nomád pásztorkodástól az extenzív hasznosításon át a fejlett országok intenzív, vagyis magas ráfordítási szintű gazdálkodásáig nagy a változatosság a gyepek használati módjában. A mi kis gazdálkodásunk a környezetkímélő extenzív - közepes intenzitású csoportba sorolható.
A mi kaszálónkon és általában az ilyen jellegű területeken a következő állományalkotó és gyomnövényekkel találkozhatunk:

Állományalkotók:

angolperje

taréjos búzafű

réti csenkesz

réti komócsin

csomós ebír

olaszperje

nádképű csenkesz

réti perje

tarackos tippan

Gyakoribb gyomok:

mezei zsurló

fekete nadálytő

mocsári gólyahír

nagy csalán

lósóska

közönséges bojtorján

Faluság..... egy neologizmus, amit kapásból teljességgel érteni vélek.
Zsemlyei János nyelvész szerint a neologizmusok egyrészt amiatt jönnek létre, mert a megismerés fejlődik: a megismert új fogalmakat, dolgokat meg kell nevezni, másrészt a kifejezést szüntelenül megújítani igyekvő költői lelemény hívja életre őket. Eszerint itt most egy kivétellel állunk szemben. Szó sincs új fogalomról, vagy dologról, még csak nem is valami költeményben tűnik fel. Itt van a lelkemben születésem óta és most valaki nyelviesítette is ezt a régi dolgot. Zseniális! Ennek a nyelvi jelnek a dekódolásához elegendő egy egészséges anyanyelvi automatizmus egy egészséges anyanyelven. A dekódolást követően pedig egy egészséges életérzést hív elő. Igazi bűvös szó, olyan, mint egy varázsige. Dicséri gyönyörű anyanyelvünket és a találékony nyelvi innovátort (jelen esetben innovatrix-et(!)). Egy olyan, szóbokrokból építkező, rendszerként értékelhető nyelv esetében, mint amilyennek édes anyanyelvünket joggal tudhatjuk, a nyelvi jelek dekódolását a beszélő esetről-esetre sajátos módon végzi. Amennyiben egy, a beszédben gyakran előforduló szó jelentéstartalmát kell kibontania, a dekódolási mechanizmus rutinszerű. Olyan, mint valamilyen számkód gépi értelmezése a digitális világban. A kód már egy előre programozott tartalmat hív elő. Amikor azonban egy addig soha nem hallott, anyanyelvi elemekből álló jellel/szóval találkozik, működésbe lép egy értelmezői mozzanat. Amennyiben az új szó (neologizmus) alkotója hibátlan anyanyelvi érzékkel alkotta azt, egy rendszerként értékelhető anyanyelven, a hallgatóban ugyanazt a tartalmat hívja elő, amelyet létrehozója szánt neki.
Istenem! Milyen jó, hogy mi itt, bizonyosan mindannyian, első hallásra annak értelmezzük a "faluság"-ot, aminek azt kell! Milyen jó, hogy ezzel a bűvös szóval kikerülhető minden olyan lehetséges szinonima, amit a sajátos magyar történelem csupa negatív tartalommal terhelt meg: "vidék", "vidéki", "falusi", "tanyasi", "nem urbanizált", stb. Új alakjával távol tart minden olyan szót, olyan kifejezést, ami valamiféle alacsonyabb rendűséget, elmaradottságot sugall, vagy egyenesen kifejez.
A "faluság" egy főnévből -ság, -ség képzővel képzett, újabb főnév, képzésében az "emberség"-gel analóg. Sajátos helyzet, hogy tulajdonképpen még a jelentésében is.

Mikor Jolán harmadszor kérte, hogy tanítsam meg, akkor sejtettem, hogy ez most komoly. Tényleg kíváncsi rá. Na, jó, legyen! Elő a kis kezeknek való vastagabb fonállal, ötös horgolótűvel és kezdjük. És tudja! És érti!

Másnap reggel már ott állt a konyhában és teljesen belefeledkezve horgolt és horgolt.

Taníts meg engem is! Jónás is csatlakozott, de ő már konkrét céllal: készít magának egy mamuszt.

Mindennapi meghittség. A hideg és az eső kint, az alkotás és készítés folyamata bent. Belsőleg keletkező, ránk jellemző ritmus. A nekünk jó megtalálása. Nehéz abbahagyni.
Tegnap vasárnap volt. Ma is vasárnap van. És kérem szépen nekem holnap is vasárnap lesz, mert Varga János olyanolyanolyan szépet írt. Jaj, miért nem lehet előre linkelni? Miért csak a múltra, a már megjelentre lehet utalni? Előre a múltba? Digitális lét és idő.

Újabb időkezelési probléma: még a nap vége előtt, de már az írás befejezése után a Fanni-féle egy (vasár)napon belül tovább szövődött: anyukám (nem tudom miért, de most valahogyan fontosnak tűnik, hogy anyukám még magázta a szüleit, a nagymamám pedig mindig anyikámozta a dédmamámat, persze én már mindenkit tegeztem, de például anyóskámnak nem tudom azt mondani, hogy szia, vagy szervusz, egyszerűen a csókolom mama! után átváltok tegezésre) beállított egy kötettel, aminek a címe tetszett neki, hát kézbe vette, de beleolvasva megállapította, hogy ez magasröptű duma, tehát pontosan nekem való: Noam Chomsky Miféle teremtmények vagyunk című kötete! És telitalálat! Azok a híres anyai megérzések, ugyebár.

Ezután a megható jelenet után képzeljük el, ahogyan anyukám előveteti velem az egész család összes zokniját, magában azt dörmögve, hogy én ezt nem bírom, ezt a szégyent, szégyenben fogsz maradni, ilyet hogyan lehet leírni, ez szégyen, inkább megcsinálom - és kérem, igen: összepárosítja, befoltozza, kiszortírozza, egyszerűen rendbe teszi a zoknikat. Én meg ámulok, és nem merek megszólalni, mert nem tudom eldönteni, hogy mit kérjek, heti, havi, vagy évi rendszerességet ez ügyben. Azt meg magamnak sem merem bevallani, hogy a szennyesben még biztosan akad pár kósza egyedülálló zokni....
Ez így már nem egyszerűen vasárnap, hanem: vasárnaposság!

A változatosság gyönyörködtet,
mondják, ezért az eddig cinóberpiros, napsárga, narancs- és bíborszínű, érett gyümölcsökben és az alkony fényes, meleg színeiben tobzódó, de lassan lebegően párássá szürkülő őszünkben lássunk egy valódi zöld témát: beszéljünk a csalánról!

Bár gyümölcsnek nem lenne mondható, de a gyümölcsöskert növénytársadalmának egyik fontos tagjaként Gyümölcsoltó Boldogasszonyunk oltalma alatt áll a csalán is. Hűséges, háttérbe húzódó, észrevétlen kísérője életünknek. Ritkán gondolunk vele, jelenlétére általában csak akkor eszmélünk, amikor csupasz lábszárunkon érezzük csípős üzenetét; talán bosszankodunk is ekkor, pedig mennyi minden jóságot, hasznot kínál az emberiségnek ez a szerény növény, csak a (kesztyűs) kezünket kell kinyújtani érte!
Rostjából például régen szövet készült (Andersen meséjében az egyik szereplő csaláninget sző), gyógyteaként rengeteg bajra orvosság, de még a csípése is jótétemény! Igénytelen, vadon nő mindenfelé, de érdemes tartanunk a kertben is: ha vágjuk, szorgosan friss hajtásokat hoz és minden évszakban gazdag klorofill-, vitamin- és ásványianyag-forrásunk lesz; gyógynövény, hajnövesztőszer, bio trágyalé, levéltetű-űző permetszer és nitrogénjelző növény a kertben, gyümölcsfák csurgójában növekvő védőnövény, étel- és textilfesték, darával keverve kiskacsák tápláló eledele, sőt embernek is étele. Hamvas Béla például a 100 könyv című írásában ezt mondja: „Milarépa költő volt, szent, misztikus, aszkéta, tanító. Negyven évig élt a Himalájában csalánlevélen, de olyan tudást szerzett, hogyha száját szóra nyitotta, még az égben lakó istenek is elcsendesedtek, és őt hallgatták.” Ha tehát Milarépának jó volt a csalánlevél negyven évig, akkor talán mi is élhetünk vele, étekként is. Egész évben, de különösen decemberben, januárban, februárban, amikor másféle zöldnek erősen híján vagyunk a kertben!
Ehhez néhány konyhai ötlet:
Legegyszerűbben nyersen, salátának készíthető el – állítólag összevagdalva a szájat már nem csípi. Még nem voltam teljesen indíttatva a kipróbálására – akinek volt már ilyen tapasztalata, ossza meg velünk, legyen szíves! Kipróbáltam azonban – és családunkban jól be is vált! – az egyszerű ételek skálájának a következő fokozatát: a párolt csalánt hidegen is, melegen is; jól illik hozzá a fokhagyma és egy kis só, bors, olaj. Kiegészíthető krumplival, joghurttal, tejföllel vagy (füstölt!) sajttal. Kemencében sült, friss lángossal, kenyérrel fölséges téli-koratavaszi eledel!
Egy fokkal „bonyolultabb” a csalánfasírt, aminek a kiinduló anyaga a fent már leírt párolt csalán, lecsöpögtetve, a fölös vizet kinyomkodva, apróra vagdalva. Ehhez hozzáadunk némi maradék beáztatott száraz zsömlét vagy kenyeret, esetleg tojást, sajtot, kedvünk szerint fűszerezzük, majd zsiradékban pogácsa alakban, vagy tepsiben szétterítve a sütőben megsütjük.
Csalánnal – és sajttal vagy túróval, esetleg tojással – töltött sós lepény, aminek az alapja lehet akár omlós, akár kelt tészta.
Párolt, apróra vágott vagy összeturmixolt csalánlevél, vagy szárítottcsalán-por ételek színezésére, gazdagítására: pl. csalános zöld palacsinta vagy csalános zöld nokedli, zöld gyúrt tészta, zöld kenyér, (csalános tojásrántotta?, csalános bableves?, sós-csalános fagyi?)... Csak a képzelet szabhat határt konyhai alkotókedvünknek!
Örüljünk hát neki és gyűjtsük a csalánt, amikor van!

Most titkot árulok el: annak is megvan ám a módja, hogy a csípős leveleket hogyan szedhetjük fájdalommentesen! Kesztyűs kézzel kell bánnunk vele, mégpedig bőrkesztyűssel, mert a vékony, kertben is használt gumikesztyűn is áthatolnak a csípős csalánszőrei. A négy-ötleveles hajtáscsúcsot szakítsuk le olyan magasságban, ahol még zsenge, jól szakad a szára. Ezután vagy rögtön megszárítjuk, vagy fakanállal mozgatva átmossuk, majd praktikus okokból előbb pároljuk, aztán lecsöpögtetve aprítjuk és különféle módokon felhasználjuk.
Örömmel és érdeklődve várom mások ötleteit is a csalán felhasználásáról!

Néhány hivatkozást ajánlok a témához – köszönettel az írások szerzőinek:
http://gyorgytea.hu/gyorgyteak/egyedi-teak/csalan http://gyogyszernelkul.com/a-csalan-es-hatasa/ http://prozsa53.blogspot.hu/2011/02/gyapjufestes_26.html

A csalán (és minden egyéb levél, gyümölcs, zöldség) gyors, és a napjainkban pénzért kapható energiát szükségtelenné tevő szárításához leginkább ez a házilag is elkészíthető aszalótípus ajánlható (de nagyon hatékony aszalószerkezet a napon álló autó is, ha módunkban áll kissé lehúzott ablakokkal otthagyni, hogy a pára eltávozhasson szárítás közben!): http://www.gyeregyalog.hu/dox/aszalas.pdf?fbclid=IwAR3N5tPrWzC0FsTu8v_LF2NcqG86oNmLa53weX2mYpKnxQZOiYw2OMXpKB8

És végül két mesteri felvétel! Szemléletesen mutatják a hangyasavat tartalmazó, a csalán felületén mindenhol előforduló csalánszőröket (tudományos nevén: trichomákat). A benne lévő, maró hatású, szúrós szagú, színtelen hangyasav-folyadékot a tűhegyes csalánszőr a bőrszövet alá juttatja, és ez az, ami a csípős, hosszan tartó viszkető érzést okozza. Gratuláció és köszönet a fotósoknak! https://www.photomacrography.net/forum/viewtopic.php?p=87351&sid=57471aa4ac090e5ad43faaac1766d8a1 és https://imgur.com/gallery/5AklheX

Bizsut Chanel óta nem szégyen hordani, sőt. Nagyon hálás vagyok neki több okból is, de a bizsu létjogosultsága miatt különösen. Nem mintha nem kedvelném a gyönyörűen kidolgozott arany- vagy ezüstékszereket, drágakővel ki- és berakott diadémokat, nyakékeket, ruhadarabokat és egyéb fantasztikumokat, amiktől megszédül a női lélek és eláll a szó. Mégis úgy hozta a sors, hogy arany karikagyűrűmön kívül összesen két darab aranygyűrűm, egy pár arany és három pár ezüst fülbevalóm van, oszt' ennyi. Az összes többi nyaklánc, karkötő, gyűrű és megszámlálhatatlan fülbevaló mind bizsu, némelyik még csak nem is fémből van, sőt, nem is szikrázik. Nekem mégis mind bijou, azaz csecsebecse, örülök, amikor feltehetem őket (fülbevalót például mindig hordok), segítenek benne, hogy jobb hangulatom, aznapi lelkem kisugárzása megfelelő legyen, hogy nőiesebbnek érezzem magam vagy éppen lányosabbnak, erősebbnek vagy éppen lágyabbnak - függően egy csomó körülménytől, mint például a lelkiállapotom, a hely, ahova öltözöm, az alkalom, amire készülök, a társ, akivel megyek, a ruha, amit felveszek, a szerep, amit játszom (igen, ez is része a hétköznapoknak!) és így tovább.
Tegnap szalagavató bálra készülődtem, ami sajnos nem igazi bál, így báli ruhát és ékszereket nem is való felvenni és feltenni (pedig az ilyesmi igazán kedvemre való mulatság, noha elsősorban a táncos lábak állandó bizsergése miatt), mégis ünnepélyes alkalom: "meg kell jelenni". Márpedig én mindenhova úgy öltözöm fel, hogy megfelelő legyen ugyan az alkalomhoz, de kényelmesen érezzem benne magam, ne kelljen feszengeni, mert akkor nem lehet az esemény emberi oldalára odafigyelni, legalábbis én nem tudok. Mivel először mentem ennek az iskolának a szalagavatójára, kicsit jobban odafigyeltem a külsőségekre, még fodrászhoz is elmentem, sőt, amit sosem teszek: külön erre a bálra vettem egy koktélruhát (ez ám az extravagancia!). Mikor elkészültem, a következőkkel szembesültem: három gyerekes anyához képest egész jó női alak egy csillámokkal telehintett fekete, testre simuló ruhában, jól szabott fekete blézer, elegáns fekete cipő, szigorú fekete karóra a vékony csuklón, szépen manikűrözött, diszkréten festett körmök, eszméletlenül szikrázó, de nem hivalkodó fülbevaló, azaz a lehetőségekhez képest már-már tökéletes összkép és ... egy, kábé az ötvenes évek Amerikájából jött tipikus háztartásbeli feleség-frizura. Csak a tupír hiányzott, az is azért, mert amikor a szomszéd fodrász csaj elkezdte csinálni, felsikkantottam, mire kiesett a kezéből a fésű, így el mertem suttogni, hogy ezt inkább ne. Hát, igen, ilyenkor jó az, hogy a nőiségem azon éveiben vagyok, amikor rég elfogadtam már, hogy nem egy Claudia Cardinale néz rám vissza a tükörből, sem egy Sophie Marceau, de Brigitte Bardot sem, hogy a szőkék közül is válasszak egy ikont. Ilyenkor jó, hogy lehet felszabadultan azt játszani, hogy akkor ma így megyek emberek közé és így is én leszek én, ma ebbe a szerepbe helyezkedem bele egy kis időre, azt játszom pár óráig, hogy minden vágyam az volt, hogy így nézzek ki. Ilyenkor jó, hogy jön a visszaigazolás, hogy a felszabadult nőiesség, a kisugárzás, a mosoly és szikrázó szem tényleg mindenféle ruhánál, ékszernél, frizuránál többet ér és jólesik nőként bátornak lenni néha a külsőségek terén is. Bizsunőként is jó.

Etnobotanika. Azaz népi növényismeret.
Átlagosan tíz növényt ismernek, tudnak megnevezni az emberek.

A dísznövények gyönyörködtetnek, díszítenek, ihletnek.

A piros len hozott egyetlen egy utolsó virágot.

A nagy kedvenc borzaskata még mindig borzolódik a szélben-esőben.

A krizantém sokféle árnyalatú őszi színei is szépek, az ünnepi fehér méltóságot ad a változásoknak.

Az oroszlánszáj mintha elfelejtene elhervadni.

A kokárdavirág már csak kifakulva piroslik.

A szarkaláb mintha virágosan dermedt volna meg.

A borágó, a gilisztaűző varádics másodvirágzása halványulóban.

A kert a körömvirágtól még mindig sárgállik. Ilyenkor már nem tanácsos gyógynövénynek gyűjteni: a benne lévő drogok koncentrációja töredéke a tavaszi virágzaténak. Viszont kiváló zöldtrágya és talajtakaró, ráadásul minden évben visszaveti magát - épp egy picit kell kordában tartani önállóságát. A kert, mint kompromisszum a természettel.

A fenti virágcsokrot egy röpke őszi napocska-felvillanásban összeszedtem, de mire reggel kimentem, már behavazódtak a virágok.
Őszi fények. Téliesülő hangulatok.

Ezüstcseresznye

Málnafa

Pekándió

Naspolya - mondjuk, ez tényleg hagyományos