A szőlőművelés szépségei kapcsán több minden eszembe jutott nagyanyám múltjáról és jelenéről is, elgondolkodtató, hogy életutunk lakhely és tevékenységek szempontjából pont az ellenkező irányban halad. Azt tudni kell, hogy nekem olyan anyai nagyszülők jutottak, hogy őket senki és semmi nem pótolhatja, olyan mély szeretettel és elfogadással vettek körül, olyan erkölcsi értékrend az övék, hogy abból egész életemben táplálkozni tudok, és még a gyerekeim is, mert tőlem megkapják ezeket a színes életmeséket, amelyeket nagyanyám és nagyapám a panelrengeteg közepén az erkélyen ülve meséltek, néha vitatkozva, egymást lehurrogva ("Nem úgy volt az, Ilonkám", "De Lacikám, hát rosszul emlékszel", "Ugyan már, azt a szomszédot nem is Pistának hívták, hanem Jóskának", "Emlékszel, amikor Náci bácsi beleesett a verembe?", stb.), elképesztő színesen előadva - hiszen az életük volt.
Nagyanyám Andráshidán született (Zalaegerszeg mellett), nagyapám Ácsteszéren (Székesfehérvár és Győr között), tehát mindketten faluban (azt hiszem, a mai felnőtt generáció nagy részének a nagyszülei faluban születtek és éltek többnyire) és csak később, fiatal házasként költöztek Pápára, ami ugyan város, akkor is az volt, de azért a mai napig kisvárosnak számít, ráadásul itt még megvolt a kertes ház, tehát kb. 40 évig a faluság határozta meg az életterüket és tevékenységi köreiket. Végül nagyapám munkája miatt Veszprémbe költöztek, amikor a két gyerekük már egyetemista volt, Veszprémben pedig ugyanabban a kétszobás panellakásban éltek több mint 30 évig, amikor aztán nagyapám elhunyt, nagyanyám magára maradt és végül ma egy idősek otthonában él, ami számomra szívszorító, de más megoldás nem jöhetett szóba, nagyanyám pedig természetes humorával és életszeretetével viseli.
Mind nagyanyámnak, mind nagyapámnak a föld körül forgott az élete gyerek- és fiatalkorában, hiszen abból élt mindkét család. Nagyanyám apja egy báró kertésze volt, mindennapjaikat a kert, elsősorban természetesen a haszonkert határozta meg és a vele járó temérdek munka, amiben a család összes tagja részt vett, hiszen segíteni kellett, ezt tanulták otthon heten a testvérek. Amikor nyugdíjba vonult, nagyanyám rendesen felszedett magára kilókat, gyakorlatilag úgy nézett ki, mint egy nagyon jóindulatú teáskanna, és az egész család nagy lelkesedéssel próbálta rávenni, hogy egyen több zöldséget, sétáljon többet, mozogjon. Nagyanyám erre legyintett és közölte, hogy "ti nem tudjátok, milyen volt az a háború alatt - éhezni, amikor kaptunk télen reggelire egy szem főtt krumplit, azt bedugtuk a kabátunk zsebébe, hogy az iskoláig tartó 10 kilométeres gyaloglás alatt ne fagyjon le a kezünk, aztán megehettük és estig nem is kaptunk semmit, de olykor vacsorára se, mert nem jutott - ilyen világ volt, kislányom. Nyáron meg mi volt, csak a folytonos kapálás, enni legalább volt paprika, paradicsom, mindenféle zöldség, mert a dédapátok kiváló kertész volt ám, de én mást sem ettem akkor, márpedig többet nem akarok, most már bizony húst eszem, fiam." Elképesztő történetek kerültek így elő, hogyan volt, amikor a háború után még mindig nem volt semmi, de már kezdett lassan beindulni az élet és nagyanyám a testvéreivel a városban lévő étterembe járt be zsemlét lopni (már bocsánat, de hát ez történt - a szerző megjegyzése): beszaladtak ketten, bebújtak a földig érő abrosz alá, onnan csenték el a friss, ropogós zsemléket, annyit, hogy az összes testvérnek jusson, a pincér meg úgy tett, mint aki nem veszi észre, hát hiszen látta, milyen szegények azok a gyerekek. De ezt nagyanyám úgy tudta elmesélni, hogy közben gurultunk a nevetéstől, mert mindig eljátszották, milyen képet vágott a pincér, amikor először ezt észrevette vagy milyen volt, amikor az egyik testvér megbotlott és magára húzta az abroszt, úgy menekült ki az étteremből.
Aztán ott volt a mozgás, mindig mondtuk neki, hogy menjenek le Papával, sétáljanak többet a háztömb körül - mi volt erre a reakció: "Gyerekeim, ti azt nem tudjátok, mi mennyit gyalogoltunk nagyapátokkal, először is minden áldott nap 10 kilométer az iskolába meg ugyanennyi vissza az erdőn keresztül - már amikor mindenkinek volt cipője, mert volt úgy, hogy csak két pár cipő volt, hát akkor két gyerek ment aznap iskolába, másnap meg másik kettő. Utána is gyalog jártunk dolgozni, akár másik faluba is, annyit gyalogoltam én életemben, olyan szép lában lett, nagyapátok abba szeretett bele. Különben is, mit lehet itt sétálni a panelek között, ugyanolyan házakat látni mindenhol, bezzeg az erdő, gyerekkorunkban mindig ott bújtunk el, ha dolgozni kellett volna a földeken és éppen nem csípett el édesapánk, aztán hiába kiáltozott szegény édesanyánk, mi bizony bevettük magunkat az erdőbe sokszor estig és olyan jókat játszottunk ott, hogy ti azt el sem tudjátok képzelni. Sétálni a panelházak között? Ugyan már, ki látott még olyat!" Szóval nagyanyám rendesen ellenállt a modern egészséges életvitelnek, de ha belegondol az ember, nagyon is érti, megérti.
Mit is jelenthetett nekik, időseknek a panel-életforma, akik a tér teljes szabadságában nőttek fel, akik olyan közegben éltek életük nagyobbik részében, ahol azonnal ott volt a kert, a tér, ahol ismerték az emberek egymást, ahol számított egymásra a közösség, ahol mindenki számított a közösségen? Egyébként érdekes módon a közösségben élés a panelben is fontos maradt és ki is alakult, ismerték a lakókat ("már megint az ablakban ül az Editke, ez is olyan ablakzsiráf"), legtöbbjükkel jóban voltak ("hát megint eláztatott minket a Jóska fentről, de hát nem tehet róla szegény, elromlott a mosógépe"), néha vigyáztak más lakására, ha az illető nyaralt, öntözték a virágait ("nem tudom, mit csinál a Margitka a szobafenyőjével, az övé olyan szép"), és állandóan visszatérő mondat volt, amikor náluk voltunk, hogy "ne ugráljatok, gyerekek, a Marika néni alattunk alszik, mert szegény megint éjszakás volt". (Ez annyira rögzült bennem, hogy amikor a Férjhez költöztem az alföldi egyszintes parasztházba és ő éppen egy tánclépést mutatott, azonnal rászóltam, hogy ne ugráljon, mert alattunk laknak. Hát igen, a hangyák, mondta ő.) Voltak tehát motívumok, amelyeket áthoztak a falusi életből a panelbe, de gyanús dolog az, hogy alig beszéltek róla, mennyire nehezen viselték a váltást.
Nagyszüleim sosem beszéltek túl semmit, ma úgy mondanánk, hogy nem lelkiztek sokat, de azért az életmesék között itt-ott felsejlett, hogy nagyanyám mai szóval élve depresszióba esett, amikor ott kellett hagyni Pápán a szép kertes házat, a baráti kört és a panelben kezdeni új életet, ismeretlen életformát kialakítani. Gyógyszert is szedett egy ideig, mint később elmesélte, de azt is mindig nyomatékosan elmondták, hogy nem volt más választás és nem szabad szidni a panelt, mert "ti, gyerekek, nem tudjátok, mi volt itt azelőtt - putrik, a legtöbb embernek saját konyhája sem volt, nemhogy mosdó meg fürdőszoba, nem volt itt a háború után értelmes élet, mindent úgy kellett újra felépíteni nekünk, mindannyiunknak. Szét volt minden bombázva, aztán később itt voltak a ruszkik (már elnézést, de korrekt az idézet - a szerző megjegyzése), nem volt ez a Veszprém, csak egy libafosos legelő (adott Mama Gizella városának - a szerző megj.), hát gyorsan és sok lakás kellett annak a nyomorult népnek." A nagyszüleim a panelépítés mögött abszolút a jó szándékot, a munkát látták és nyilván valahogy maguk előtt is könnyebb volt igazolni valahai döntésüket, így teljesen szolidárisak voltak a panel-életformával, később egyenesen azt mondták, hogy nem is hiányzik már a falu, inkább csak a pápai baráti kör. Sajnos az életterük nagyon leszűkült az évek folyamán és ez nem tett jót nekik sem lelkileg, sem fizikailag. Ennek ellenére sosem bánták meg, hogy így adódott, hiszen a panel is az otthonuk lett, aztán ide jöttek már az unokák és igazából olyan emberek voltak ők, hogy nekünk, gyerekeknek teljesen mindegy volt, hol élnek, mindenhol jó lett volna velük, mert olyan emberi miliőt tudtak teremteni, ahol igazi és vidám volt az élet akkor is, amikor éppen nem volt az.
Hogy ehhez képest hogy alakul az én életterem, arról majd legközelebb.
