Faluság

A Janus-arcú kender és mák a gyógynövény szakirodalom szerint a termesztett növények közül talán a két legintelligensebbnek nevezhető növényeink (minden része nemcsak hogy felhasználható, de különböző hatóanyagokat is tartalmaz - okos növény).

Mindkettőt szeretem, bár egyiket sem élvezeti forrásként használom.

A tavalyi máktermés igazán jól sikerült: nemcsak enni jutott (nagyfejűek), hanem díszítésre is maradt (kicsi fejűek). Az előírásokat nem betartva, nem egyeltem - a mai napig képtelen vagyok egyelni, biztos, hogy jól döntök?, meg persze minek is?, hiszen mindig kiesszük az éppen legnagyobb répát, céklát, a betakarítottak helyére meg belenőhetnek az addig éppen kicsiknek nyilvánítottak. Fokozatos helycsinálás - fokozatos betakarítás, nekünk eddig bevált.

A kendert előbb ismertem spárga/madzag/zsineg formájában, mint növény formájában.

Magamban most azt számolom, hogy mikor is volt a nagy találkozás ezzel az anyaggal - szerintem nagyjából tíz éve.... A gyerekek miatt át kellett térjek a kötésről a horgolásra: a két hegyes tűt túl veszélyesnek és túl nagynak is találtam, a horgolótűt meg egyszerűen zsebre lehetett vágni. Én is a nagymamák útján haladtam: csipketerítő, függöny, sapka. Örök visszatérő problémám volt: a táska - minden nő lényegiségének kifejezője. Egyetemista éveimben azért varrtam magamnak ruhákat, mert egyszerűen nem lehetett kapni olyat, amiben jól tudtam volna érezni magam, hát elkészítettem őket, a kedvenc kollekció: virágos kordbársony trapéznadrág, természetesen kockás blúzzal, kötött mellénykével. Varrtam táskákat is, kicsit, nagyot, csíkosat, csipkéset - a homokozóba menet különösen jó szolgálatot tettek, de szerettem volna egy igazit! Aztán meg már nem tudtam abbahagyni.... Így alakult ki a Herbbag, főként kendermadzag és bármilyen bőrdarabka, ami valahol, valakinél maradt, kombinációja.

Balázs táskája

Az én kedvenc táskám

Számomra csodálatos anyagnak bizonyult: tartós és formatartó, de nem durva. Nem koszolódik, de ha szükséges, könnyen mosható. Különös illatát mindvégig megőrzi. Nem csak nőies, férfias megjelenést ugyanúgy lehet adni neki. A legfőbb érv mellette vidéken: a komposzthalmon majd lebomlik (még egy sem került oda). Korábban készítettem már belőle szőnyegeket, lábtörlőt, kalapot, de az idei tél nagy szenzációja a tutyi volt. Balázstól jött a kérés, miszerint olyan benti valamit szeretne, ami nem mamusz (férfiatlan és tunya), nem papucs (férfiatlan és slampos), nem cipő (de olyasmi, de mégse kelljen bekötni) és természetesen még jól is nézzen ki. Huuuúúú, megszületett a bőrtalpú kendertutyi, mindenki kapott belőle!

Jolánka topánka

Pár év múlva szeretnék saját kenderföldet, a gyerekeknek meg majd kenderházat....

Házunk padlásán találtunk régi tilolót és kártolót is, de a kendertermesztés és a kenderfeldolgozás még várat magára.

Egyébként az Első Magyar Kenderfonó szegedi épülete ma bevásárlóközpont.

Új év, új fogadalmak. Falun, de kicsit városias háztartásban élünk, sok hulladékot termelünk. Korábban a falunkban is voltak szelektív hulladékgyűjtő szigetek, de ahogy szinte mindenhol, itt is megszüntették. Helyette a szemétszállító társaság lehetőséget ad arra, hogy a szelektíven gyűjtött hulladékot (papír, műanyag) külön kihelyezve, egy hónapban kétszer elszállítja. Erre sajnos túlzottan nem hívja fel a figyelmet, csak egy rövid tájékoztatót küld az éves szemétszállítási jogosultságot biztosító matrica mellé. Szerencsétlenségünkre az ügyfélszolgálat sem túl segítőkész. Mindez azonban nem szegheti kedvünket és nem akadályozhat meg minket abban, hogy az év elején tett fogadalmunkat be ne tartsuk: tudatosabban éljünk, szelektáljuk szemetünket!

Rögtön az első héten felmerült, hogy ha a műanyag narancsleves flakont csak úgy belerakom az általunk kijelölt benti szemetesbe, akkor a benne maradt néhány milliliter maradék néhány napon belül penészedésnek indul. Ok, tehát ez így biztos nem jó, ki kell mossuk! Tejes-dobozok: 1) ezt is ki kell mosni! 2) ez most műanyag vagy papír? Folyékony mosószeres flakon, alján némi maradék mosószerrel. Mi legyen vele? Természetesen nem az okozott gondot, hogy megállapítsam, a műanyagos hulladékok közé kerül, de akkor ezt is ki kell mosni?

És igen! Mindent ki kell mosni, legalábbis öblíteni! Ez azért elég nagy dilemma számomra. Még akkor is, ha a lakótelepen, ahol felnőttem, természetes volt, hogy a vizet használjuk, és fizetünk azért, hogy tiszta víz folyjon a csapból és a koszos lefolyjon a lefolyón. Itt falun is fizetünk, bár csatorna híján nem csatornadíjat, hanem szippantást. Azt pedig - mivel nem szivárog el az emésztőnkből szabálytalanul a szennyvíz - látom, hogy hamar megtelik az akna a sok mosogatás és mosás után.

Szóval! Védem a környezetet azzal, hogy szelektíven gyűjtöm a hulladékot, de minden egyes szelektíven gyűjtött üdítős palackot, tejes dobozt, tejfölös poharat mielőtt kidobok, elöblítek. Vagyis vizet használok!

Nem értem. Segítsetek légy szíves!

Szerkesztői hozzászólás: minden összegyűjtött szemetet, legyen az szelektív gyűjtőből, vagy kommunális edényből származó, leválogatnak - igen!, amit mi bekötözgetünk kukazsákba, azt valaki kibontja és szétválogatja (régi alapszabály, hogy semmi személyes vagy hivatalos papírt ne dobj a kukába - pl. égesd el - , mert azt valaki látni fogja!, és amit látni lehet, azzal vissza is lehet élni....). A Biokomtól származó információ szerint azért igyekeznek a közösségi szelektív gyűjtőket a magánszférába utalni (egyéni gyűjtés ), mert az emberek megbízhatatlanok: össze-vissza dobálnak mindent mindenhova - tehát nem működik a közös dolog, sajnos. A környezetvédelmi dilemma feloldásához szakmabelinek kéne hozzászólnia!

Finnországban a tél hosszú. Nagyon hosszú. Ez nekem most a hatodik. Hogy megszoktam-e? Inkább azt vettem észre magamon, hogy míg az első években a kíváncsiság szemüvegén keresztül szemléltem az éghajlat sajátosságait, az évszakok másságát, az elmúlt ősszel mintha első ízben lettem volna úgy istenigazából tisztában azzal, mi is következik: egy újabb véget érni nem akaró tél - és a gondolattól gombócot éreztem a gyomromban. Beszélgettem finnekkel erről, ők azt vallják: nincs gond a téllel, csak hó legyen. Azért én látom rajtuk, milyen nagyon tudnak örülni egy meleg nyári napnak - tán egy nép se ennyire, mint ezek az északiak! Ilyenkor télen viszont sietősek a lépteik, és napszámra nem látni a szomszédokat, úgy bevackolják magukat jó meleg házikóikba.

De a hófedte vidék tényleg gyönyörű! Amikor mindent beborít a puha fehér hótakaró, barátságosabbá válik a táj, tompul a sötétség. És a gyerekek boldogok, az udvar igazi gyerekparadicsommá válik: négykézláb kúsznak-másznak, épül a hódomb, hóalagút, hókunyhó, siklik a szánkó.

És lehet felnőttként is újra gyereknek lenni, közösen építeni a hókunyhót vagy felülni a kicsi mögé a szánkóra, és fékezés nélkül (ez fontos!) siklani az utca végi lejtőn, ááááá! Aztán kipróbálni a még meredekebbet, de ez még a jövő zenéje.

És akkor - a kissé kacskaringósra sikeredett bevezető után - elérkeztünk a korcsolyázáshoz. A korcsolya a szememben egy nagyszerű téli örömforrás. Lehetőség van rá bőven: Finnországban a sportpályák télen korcsolyapályákká változnak, melyeket bárki szabadon használhat. Hát nem fantasztikus?!

Akkor most elmesélném az én korcsolyás történetemet... Még az első télen vettünk korcsolyát mindketten: Robi is, én is. Egyszer vittük jégre. Aztán Robi bevallotta, félti a fájós derekát: egy rossz mozdulatnak (hát még egy esésnek!) beláthatatlan következményei lehetnek. Én meg hamarosan várandós lettem, és én sem szándékoztam korcsolyázással növelni sokszorosára az elesés kockázatát. Bőven elegek voltak a jeges-síkos utak. Egy szó mint száz, a korcsolyák visszakerültek a dobozukba, költözéskor pedig fel az emeleti kisszobába, ami jelenleg is raktárként szolgál. Azóta eltelt pár év. A gyerekek már nem olyan kicsik, léteznek hosszabb-rövidebb időkre már nélkülem is, gondoltam hát: elő azokkal a korcsolyákkal, legalábbis az enyéimmel. Szegény Robi nem kis küzdelmek árán szabadította ki azt a bizonyos dobozt az időközben szintén az emeleten elszállásolt kacat-tömkelegből.

A falunk sport- illetve korcsolyapályája (lásd a fenti képen) közvetlenül imádott játszóterünk mellett található. Múlt szombaton felkerekedtünk. Úgy terveztem, hogy én korizok kicsit, közben a gyerekek átmehetnek Robival a játszótérre.

Egyszerre értünk oda egy apukával, aki szánkón húzta két pöttöm kislányát és egy nagy Hello Kittys táskát. A táskából a leánykák lábára korcsolyák kerültek, és a két csöppség már ment is a jégre! Kitartóan gyakoroltak, ha elestek, feltápászkodtak, mentek tovább, miközben az apuka - szintén korcsolyával a lábán, könnyedén - tolta le a havat a pályáról. Én is gyakoroltam, ha nem is könnyedén, de legalább esés nélkül. Csak kicsit tudok korizni, jó lenne belejönni, ügyesedni. Gyerkőceim egy ideig csoszogtak a jégen, aztán bóklásztak kicsit a behavazott játszótéren, csúsztak egyet a csúszdán. Végül még egy traktor is elindult nagy örömükre a közelben. Közben más családok is érkeztek, újabb korcsolyázó apróságokkal. És egy 7 éves forma kisfiúval, hokiütővel, koronggal felszerelkezve.

Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, a finn gyerekek igencsak hamar elkezdenek ismerkedni a téli sportokkal. Az óvodában és az iskolában is oktatják a síelést, korcsolyázást. Ádám ovijában is volt tavaly egy síelős hét, elsősorban a nagyobbaknak, de Ádám - aki akkor még csak 3 és fél éves volt - nagyon érdeklődött a dolog iránt, így vettünk neki felszerelést, hogy csatlakozhasson. A korcsolya iránt most nem mutat akkora érdeklődést (feltételezem, hogy fél az eséstől), inkább rögtön jégkorongozna...

Itt tartunk a korcsolyás történettel. Folytatásban reménykedem.

(Kép: Nagy Gábor; hang: Kovács Balázs)

Korábbi posztomban megmutattam első próbálkozásaimat a horgolás területén. A Nagymamáim csipke terítői nem nekem valók, de az amigurumik megtetszettek. Vettem hát egy halom színes fonalat és a mintákat kezdtem keresni. Felfedeztem néhány FB csoportot is, ahol az ingyenes minták százait cserélik a tagok. Persze van aki már üzletszerűen horgol. Van aki csak horgol és a kész figurákat adja el, de van egy-két (száz) nagyon ügyes kolléga, akik terveznek is figurákat és különböző kézműves oldalakon nemcsak kész figuráikat, hanem a leírásaikat is értékesítik. Ha valaki annyira bátortalan, mint én, akkor is talál magának rengeteg ingyenes mintát, amit meghorgolhat.

Ősszel sálhoz, sapkához való fonalakat is vettem az egyik bolt "középső során". A sálak nem sikerültek jól, mert túl merevek lettek és a családban senki nem akarja őket hordani. A fonal így megmaradt. Bármi-tartónak puhának tartom a fonalakat (Crelando: 70% poliakril, 30% gyapjú), ahhoz jobb lesz a pólófonal vagy a zsineg, de egy-egy nem túl aprólékos figurához ez is el fog fogyni. Így születtek a baglyok.

4-es, 5-ös tűvel egy rövidebb, sokszor látott film alatt hamar elkészül. Minta itt.

Mivel a narancs színű bagoly ajándékba repült és még tetszést is aratott, gondoltam, nagyobb munkába is belevághatom a horgolótűmet.

Gyerekeimnél nagy sláger Rumini, az egérmatróz. Kerestem ehhez is mintát és megpróbáltam. Mivel Rumini egy jogvédett figura, így igazi mintát csak fizetőset talál Google barátunk, de van jó néhány egyszerűbb egér minta, ami ingyenesen elérhető és egy kis átalakítással remek kis figurák lehetnek belőlük. Így született meg Olivér Ruminije is.
Az alapminta innen.
A magam számára igyekeztem fázis-fotókat és leírásokat is készíteni, hogy az esetleges következő "megrendeléseket" is tudjam teljesíteni.

Fázis 1.

Nem tudom, hogy más hogyan van vele, de számomra ebben a figurahorgolásban az összeállítás a legnehezebb. Mindig félek tőle, hogy a nagy türelemmel, szépen meghorgolt alkatrészek összevarrása csúnya vagy csálé lesz. A tapasztalat az, hogy míg a csúnyára sikerült horgolási részeket szépen visszabontom és kezdem elölről, az összevarrt részeket felbontani már nem ilyen egyszerű, sőt szinte sérülés nélkül számomra lehetetlen.

Részekben

És a majdnem végleges formája:

Még egy farkincát kellett neki horgolni! :-)

Pite, pie, tarte? - melyik legyen? Nagyanyám csak almás pitét sütött: alja/teteje tészta, közepe reszelt alma, fahéj, cukor. Kizárólag hagyományos gáztepsiben, mindig kis négyzetekre felvágva. Sok porcukorral szerettük.

Mikor Pesten elkezdtek nyílni a kávézók és pékségek (pl. Briós), egyre több helyen árultak kis tarte-nek nevezett valamiket. Fogalmam sem volt mik ezek, de ízlettek. Utána néztem, és így lett nagy szerelem a minden-mindegy milyen pite. Találtam hozzá egy elronthatatlan és sokáig eltartható tészta receptet, amit ha van türelmem nagyobb adagban készítek, és a fel nem használt részt teszem is a fagyasztóba. Így ha megkívánom, bármikor lehet gyorsan finom ebédet, könnyű vacsorát varázsolni.

Az alaprecept: 25 dkg liszt, 15 dkg puha vaj feldarabolva, 1 tojás, 1 evőkanál víz, 1 teáskanál só - a vajat összemorzsolom a liszttel, beleütöm a tojást, gyorsan dolgozva összegyúrom a többi hozzávalóval. Fontos a gyorsaság, hogy ne legyen túl lágy, ne olvadjon meg a vaj túlságosan. Ebből a mennyiségből két gombócot szoktam gyúrni, és úgy teszem őket a hűtőbe pihenni. Ha rögtön használni fogom, akkor az egyiket egy fél órára berakom a fagyasztóba, és azt használom fel először. Kinyújtom a hideg tésztát a pite formába, a sütőt előmelegítem 180 fokra, és már mehet is be 15-20 percre. (Több recept írja, hogy használjunk az elősütéshez sütőgyöngyöt, vagy száraz babot. Bevallom sosem teszem rá a sütéshez egyiket se. Néhány helyen megszurkálom villával, hogy a beragadt gőz kijöjjön, ne legyen púpos.)

Amíg sül, jön a varázslat: a töltelék. Ehhez is lehet receptet keresni, de mivel nagyjából mind egyforma, tényleg csak bármi a konyhából, hűtőből, kertből, egy csipet fantázia és már kész is. Készült már zöldborsós, spenótos, cukkinis, paradicsomos, lecsós. Egyszóval nincs két egyforma.

A zöldborsósat egy ismert gasztroblogger (Fűszeres Eszter) könyvében olvastam. A vajon megdinsztelünk egy kevés újhagymát, rádobjuk a zöldborsót, zúzott fokhagymát és megpároljuk. Teszünk bele tejet és/vagy tejszínt, tojást, parmezánt, vagy bármilyen reszelt sajtot, és fűszerezzük. Ezután összeturmixoljuk, úgy, hogy kicsit darabos maradjon. Ezalatt megsült a tészta is, úgyhogy csak ráöntjük, és tovább sütjük kb. 20 percig. Hidegen, melegen egyaránt finom. Erre Juditék a tanúim, akikhez ezzel a pitével mentem tavasszal látogatóba.

(Valaki árulja el nekem, hogy ez a kerámia pitesütő miért engedi át a vajat sütés közben? )

Ha pedig nincs kedvem még ezt a tésztát sem összegyúrni, akkor jön a francia tejes pite, a clafoutis. Legközelebb.

Írok egy sorozatot az anyagokról, amiket használok - ezek egyike a vályog. A vályog igazából sár, amit építéshez lehet használni. Vidéken a sár nem pejoratív fogalom, egészen más, mint a piszok, amit lesöprünk a járdáról: a sár az az univerzális, gyúrható valami, amit azzal, hogy felhasználjuk és kiszárítva megköt, egyben meg is szelidítjük. Ha újra "kivadul", vagyis összedől a ház, elkopik vagy elázik a fal vagy épp eláraszt minket az iszap, ismét porrá válik a szemünkben: termékeny talaj lesz, tehát beindul benne a slow wood processz. Szóval a vályog az a sár, ami a cipőnkre akar ragadni. A lényeg a ragadás: cuppog, lehúz, bármin fennragad, csak hogy velünk jöhessen. Hiszen a piszok is gyökeret ver bármin, és azért ennyiben mégiscsak hasonlítanak. Ha valamit össze tudunk piszkolni, akkor vályogozni is tudunk rá.

(Kenti Nito Throwing for the Unforeseen c. installációja, 2012)

A vályoghoz amúgy szoktunk használni különféle adalékokat: szalmát vagy más szálas anyagot, homokot. Azért van ez, mert anyagának elég nagy része agyag, ami nedvességre kitágul (emiatt lehet belőle vízzáró réteg), száradásra összemegy = kireped. Az adalékok segítik abban az egész trutymót, hogy a mérete ne változzon annyira, ezáltal nem is tágul, nem is törpül = nem nagyon repedezik. Az emberek amúgy általában tartanak a kirepedezéstől, úgy érzik, hogy ez valami rossz előjele: kireped a plafon, mielőtt leszakad stb. Én viszont azt vettem észre, hogy a málló agyag-kirepedés mellett van az erős repedés is, ami mögött a fal továbbra is egyben van, és ha tetszik, így is hagyhatjuk, de egy újabb réteggel ki is tölthetjük a réseket, amik már csak kevésbé fognak repedni, míg egy újabb átkenés azt is elfedi. De mondom, lehet akár szalmát vagy más hasonlót (akármit, ami szálas anyag, és később bomlik, mint megszárad: gyapjú, kender, műszál:) stb.) is használni hozzá, ami kicsit meggyorsítja a folyamatot, meg dekoratív is lehet. Ki hogyan. Szóval eddig van cuppogós és szálas anyag. A recepthez még víz kell, ízlés szerint: ha falra kenjük, lehet hígabb, ha fal lesz belőle, lehet sűrűbb. Valamivel érdemes összekeverni őket (én egy rudat használok, amivel átforgatom), aztán lehet menni mást csinálni egy pár órát, és ha esetleg a napon állt a cucc, akkor nemsokára puha meleg vályog vár minket. Lehet kenni, dobni, hangulat szerint!

(vályog-glitch stílusú fal nem túl szószátyár pinterest-forrásból)

Nekem valahogy mindig azt tanították, hogy a könyvtárba az ember céltudatosan megy keresni - mint az üzletbe bevásárolni, akkor megyek oda, ha tudom, hogy mire van szükségem. Fiatalkorom régi pécsi Megyei Könyvárában is ezt erősítették meg: 'Miben segíthetek?', 'Mit keresel?'. Zárójelben megjegyzem, természetesen ez egy kamasznak sokszor tényleg életmentő, hiszen megkímélik a látványos ügyetlenségtől, miért nem találom?!? Azt is megemlíteném, hogy ebben a könyvtárban tanítottak meg a könyvtárosok kutatni. Komolyan vettek, kerestek, ötleteltek, sőt tudatosan ajánlottak és felépítve a haladási sorrendet toltak előre az úton. Köszönöm!

Az épület, a légkör, a miliő számomra sokat jelentett, hiányzik, főleg, hogy a gyönyörű copf stílusú épület a mai napig üresen kong és csak az enyészet és a gaz tör utat boldogan magának. Ugyebár már megint a növényeknél vagyunk! A fájdalmat szeretem kreatív energiává alakítani (a boldogságot jobban), így sikerült egy ültömben recehorgolással kiírni, hogy ZÁRVA.
1-es tűt és hófehér Honleány horgolófonalat használtam - ilyenekkel készítettem egyébként az összes függönyünket.

Mikor bátrabb könyvtározó lettem, rájöttem, hogy a könyvkeresésnek nem az irányozottság a legjobb módja. Megtanultam andalogva figyelni, csak nézelődni, mint mikor az ember egy új városba érkezik és beszippant, szemlél, hogy azután nekivágjon a kalandnak. A könyvespolcok között sétálva és nézelődve találom a mai napig a legjobb könyveket - mármint a számomra éppen aktuálisan legfontosabb műveket. Idővel aztán persze az ember ötvözi a kétféle technikát: két tudatos keresés közben andalog egy kicsit, és már meg is telt a bevásárlókosár.

Mióta vidékre költöztünk a szellemi bevásárlásaimat helyben tudom megoldani - hurrá! és éljen! -, hiszen a faluba kéthetente jön a könyvtárbusz. Imádom! Bármit meg lehet kérni és kihozzák! és ha andalogni nem is, de ácsorogni itt is igazán hatékonyan lehet - ami természetesen a könyvtárbusz anyagát összeállítók érdeme. Újabb hatalmas köszönöm!

Igyekszem ám a lényegre térni és nem túl sokat andalítani, nos, Fráter Erzsébet egyik könyvét, nevezetesen az Egzotikus piacokon címűt így fedeztem fel.

Botanikai leírások, gyönyörű növény- és piaci fotók, kultúrtörténeti adalékok, növények főbb felhasználási módjai, receptek - a fűszerpolcról nap mint nap használt tasakok új életre keltek, én meg új tudástárral gyarapodtam.

Legújabb könyve tavaly jelent meg A biblia növényei címmel és a karácsonyfa alatt várt rám. Hősiesen megvártam, mire az összes legó felépült és csak utána fogtam bele, jól tettem! Gyönyörű!

Az egzotikus piacokhoz hasonlóan gazdag munka: a Szentföld földrajzától és mezőgazdaságától elindulva kanyargunk végig a gabonaféléken, a gyümölcsfajtákon, a zöldségeken, a fűszer- és gyógynövényeken, a füstölő- és illatszereken, a vadvirágokon és gyomnövényeken át múlton és jelenen, mindez pontos idézet- és forrásmegjelöléssel, remek képekkel színesítve. Az olyan ismertnek vélt növényekről is, mint a tönkölybúza, a len vagy a dió, számos új adalékot tudhatunk meg.

Az elmúlt év másik nagy könyvélménye Jane Goodall növényekről! írt munkája: A remény magvai - a növények varázslatos világa, mely már 2014-ben megjelent - és bár szeretem és ismerem Goodall munkáit, ezt valahogyan csak három év késéssel fedeztem fel.

Azonnal megvettem! Végre ő is ír a növényekről! Személyesen, mondhatni - jó értelemben - nőiesen ír, de nem szépít, nem kendőz, a szokásos szókimondás, de immár mélyen megértő bölcsességgel átitatva. Botanika, kert, mezőgazdaság, élelmiszeripar, gasztronómia, élvezeti- és luxusnövények, ruházkodás. Ez a könyv döbbentett rá, hogy minden-minden, amit eszünk és iszunk, amit viselünk, és amivel ápoljuk magunkat, amit belélegzünk, amiben lakunk, az mind-mind növény.... Külön örültem, hogy végre ő is kimondja, mit jelent egy kert - erről majd még szeretnék írni - nemcsak az idilli gyerekkort, hanem a természet szeretetét és a természetvédelem kezdetét, ami átadható, tanítható.

Mikor közeledett Ádámom 3. születésnapja, és már szépen beszélte a magyar nyelvet, azon kezdtem gondolkodni, hogy jó lenne neki heti pár nap óvoda, ahol elkezdhetne finnül tanulni.

Finnországban három óvodatípus van: 1. Päiväkoti: ez hasonlít leginkább a magyar óvodákhoz. 2. Perhepäivähoito, azaz családi napközi. 3. Ryhmäperhepäivähoito, közismert nevén "ryhmis" (mert ember nincs, aki végigmondaná a négyszeres összetett szót...). Ez egy kis létszámú óvodai csoport, amolyan középút az előző két alternatíva között.

Nem tudtam dönteni, ezért családilag bevonultunk a közeli kisváros, Alavus illetékes irodájába, hogy segítsenek, melyik típus lenne Ádámnak a legmegfelelőbb. A konkrét intézmények véleményét kikérve, közös megegyezéssel a "ryhmis"-re esett a választás, mondván egy kisebb csoport kedvezőbb a nyelvtanulás ezen kezdeti szakaszában. Örültem a döntésnek, úgy éreztem, a családias méretek kevésbé lesznek megterhelőek Ádám számára, hamarabb otthon érzi majd magát. A vegyes korosztály gondolata is megnyugtató volt: Ha vannak a csoportban kisebb gyerekek is, akik tán még egyáltalán nem vagy csak alig tudnak beszélni, akkor Ádám számára is kevésbé lesz zavaró, hogy még nem tud finnül. A nagyobbaktól pedig tanulhat.

Rendkívül korrekt dolognak tartom, hogy mivel Ádám a nyelvtanulás végett jár óvodába (hiszen én még itthon vagyok a kistesóval), változatlanul kapom a gyerekek után járó támogatást. Az óvoda Finnországban alapvetően költségtérítéses, a havi díj a család egy főre jutó bevételétől függ - nekünk ennek alapján jelenleg nem kell fizetnünk.

Ádám immár másfél éve jár - többnyire - lelkesen a "ryhmis óvodába" (ahogy ő nevezi), a fent említett Alavus városkába. A falunkban működő ryhmist ugyanis pár éve bezárták. Ezt követően a helyi iskola (alsó tagozat: 1-6. osztály) kapujára is lakat került - hiába a helyiek tiltakozása, aláírásgyűjtése. Bár a bezárásokat szívből fájlalom, nekünk (sok más családdal ellentétben!) kényelmi szempontból nem jelent nagy különbséget. A távolság kicsit nagyobb, de még így is mindössze 3 kilométer. Oda is autóval jártunk volna, ide is autózunk. A forgalom gyér, hipphopp ott vagyunk.

A következőkben bemutatnám Ádám óvodáját, ahol heti 3 délelőttöt tölt. A csoportba összesen 9 gyerek jár, de többségük - Ádámhoz hasonlóan - nem jön minden nap. A legfiatalabb az alig 1 éves kis Hilda, a legidősebb pedig (miután tavaly a nagyok "elballagtak") az én Ádámom. Két óvónőjük van, mindketten falunkbéliek, és korábban a saját otthonukban vezettek családi napközit. Ügyesek, rátermettek, egyikük a katonásabb fegyelem- és rendfelelős, másikuk csupaszív nagyanyó, szóval remek páros. Ádám hamar, gond nélkül beilleszkedett. Szépen halad a nyelvvel, már elkezdett mondatokban beszélni, szókincse hatalmas, ügyesen kommunikál, megérteti magát. A nyelvtanulás mellett még sok más jó hatása is van az óvodának: Ádám önállóbb, ügyesebb lett, sok újat tanult - tanul. A csoporttársait számon tartja, nevüket hamar megtanulta, megismeri őket a szupermarketben, és ha valaki hiányzik, az óvónőktől érdeklődik felőle. Vannak kis barátai is, az egyik kisfiúval már kölcsönösen meglátogatták egymást.

Az óvónők voltak olyan kedvesek és megengedték, hogy készítsek pár képet a helyről, persze gyerekek nélkül. Ezek következnek, néhány hozzáfűzött gondolattal.

A ryhmis egy sorházi lakásban kapott helyet - ez igen gyakori itt, Finnországban. A bejárat körül nemrég készült el a kerítés, hogy a már felöltöztetett gyerekeket biztonságban kitehessék a szűk előtérből.

Előszoba: reggel 8-kor érkezünk. Az egyik óvónéni várja, fogadja Ádámot, néhány korai gyerek kukucskál, ki érkezett. Hangos "Huomenta!" (Jó reggelt!). Mindig van idő pár mondatot váltani, elmondhatom, ha Ádámnak rossz éjszakája volt, stb.

Fogasok, polcok - névvel ellátva. Érdekes, hogy a finn óvodákban a gyerekeknek nincs jele. Fontosnak tartják, hogy a gyerekek minél hamarabb fel tudják ismerni és le tudják írni a nevüket. Ádámnak is megtanították, nekem még eszembe nem jutott volna!

Az óvónéni ragaszkodott hozzá, hogy a mosdóról is készítsek képet. Láthatóan nagyon örül az új fenékmosónak és a pelenkázóasztalnak.

A finn óvodákba beveszik a pelusos gyerekeket is, már csak azért is, mert Finnországban nincs külön bölcsőde, így a babák is rögtön óvodába kerülnek. Az óvoda egyébként senkinek sem kötelező, csak az iskola-előkészítő 6 éves kortól.

Nappali-étkező: a kis asztaloknál esznek és rajzolnak, barkácsolnak a gyerekek. Reggeli zabkása 8 órakor, ebéd 11.15-kor.

A délelőtt egy részét bent töltik játékkal, olvasgatással, barkácsolással, másik részét pedig a szabadban.

December 6. (!) Finnország legnagyobb állami ünnepe, a függetlenség napja. Tavaly ünnepelte az ország a 100 éves függetlenségét, az egész év a "Suomi 100" jegyében telt. Erre a nagy ünnepre készítették a gyerekek a falon látható kék-fehér zászlócskákat, amelyek aztán az óvodai csoportkép hátteréül is szolgáltak.

Tetszik, hogy hangsúlyt kapnak az ünnepek: ajándékot készítenek Anyák napjára és Apák napjára (mert itt az is van, november második vasárnapján), karácsony előtt piparit sütöttek, hagyományos karácsonyi ételeket kóstoltak, sőt templomba is elmentek a gyerekekkel. Megemlékeznek a szülinapokról is: az óvónéni sajátkezűleg készít képeslapot az ünnepeltnek, és ebéd után a gyerekek kapnak valami finomságot.

A sarokban kényelmes kanapé mesekönyv-lapozgatáshoz.

Fiús játszószoba legóval, autókkal - lányos játszószoba babakonyhával. Rengeteg játék!

A gyerekek minden délelőtt kimennek levegőzni, kivéve, ha nagyon esik az eső vagy extrém hideg van. Az óvónők nagy súlyt helyeznek arra, hogy a kicsik minél többet mozogjanak. Az óvodának saját bekerített játszótere van. Néha - a változatosság kedvéért - átsétálnak valamelyik másik közeli játszótérre.

Ebéd után megyek Ádámért. A többi gyerek ilyenkorra már általában visszavonult délutáni alvásra a hálószobába. Ádám az ajtóban vár, ragyogó arccal, élménybeszámolóval. Elköszönés: "Hei-hei", aztán indulás haza.

Nem szánhatom vitaindítónak ezt az írást, amennyiben nincs kommentelés ezen a blogon. Azért nincs egyébként, hogy az Olvasó inkább írjon önálló bejegyzéseket (ide), mintsem hozzászóljon egy másikhoz. Annyiban viszont vitaindító vagy provokatív a téma, hogy marginális véleményt képvisel: ültessünk lassan növő fákat a gyorsabb életű ill. invazív fajták helyére, vagy legalább melléjük!

Elsőként egy rövid ismertető erről az egész témáról. A természetben fennálló rendszer azt képviseli, hogy a parlagon maradt területet először lágyszárú, majd bozótméretű lények lepik el, ezek között aztán megjelennek a pionír fa-fajták, melyek jellegzetessége, hogy gyorsan nőnek, sok fényt igényelnek, kicsit azért agresszívek (adventívnek is mondjuk ezt, aminek már tényleg semmi köze a Karácsonyhoz), de mégis hagynak annyi életteret maguk alatt, hogy a lassan növő fák is túléljenek, és szép lassan föléjük emelkedve átadhassák majd a helyüket nekik a napsugarak útjában. Mert tulajdonképpen a fák az égbolt lakóinak lakásai. vagy a napfény útonállói. vagy épp nem-áramot termelő napelemek. Most arról direkt hallgatok, hogy egyben persze a tűzifa, a hajópadló és a hegedű vagy más fa-hangszerek anyagának forrásai is, habár itt is megjelenik az az "előny", hogy a gyorsabb növésű fák vágásérettsége (az az időpont, amitől már nem növekednek olyannyira, hanem egyszerűen "csak" élnek, mint ahogy azt egy középkorú ember is teszi) is hamarabb eljön, ellentétben a lassabban növők 2-3-szor nagyobb időbéli igényeivel. A lassabb növekedés egyébként nem egészen méltányos kifejezés. Egyrészt ezek a fák a napfény sokkal nagyobb arányát használják ki (gondoljunk csak pl. a bükkösök alatti mélyárnyékra), másrészt növekedésük nem a látványosságnak szól, tehát elsősorban nem felfelé, hanem lefelé, gyökérzetük irányába ill. szöveteik sűrűsödése, testtömegük növelése felé irányul. Ezért is hívja őket a köznyelv keményfának.

Néhány példát azért említek.

Pionír fajták:
-nyírfa (betula)
-nyárfa (populus)
-fehér akác (robinia)
-császárfa (paulownia)
-bálványfa (ailanthus)
-fűz (salix)
-kőris (fraxinus)
-juhar (acer)

Slow wood-ok:
-gyertyán (carpinus)
-bükk (fagus)
-kocsányos és kocsánytalan tölgy (quercus)
-hárs (tilia)

Vannak persze kettős játékosok is, akik termőhelytől, árnyékolástól függően pionírek vagy lassannövők, mint új fa-kedvencem, a szilfa (ulmus) vagy a csertölgy. A dió pedig külön sztori.

Bükk-kölyök az akácosban

A listából ill. a fentiekből is látható, hogy ezek a típusok egymásnak készítik elő a helyet: bozót a kisfának, pionír a keményfának, mindkettő pedig a maga aljnövényzetének, állatvilágának. Mondhatjuk, hogy egymást igénylik. de nem mondhatjuk, hogy ültessünk csak bükköt, hiszen tudott, hogy csíranövényei a közvetlen napfénytől már eleve megperzselődnek! Ugyanakkor viszont azzal is kell törődnünk, hogy pionír fajtáink alatt legyen nekik biztonságos hely, ahol majd 50 év múlva előtörhetnek, és otthont adhatnak a máshol élethelyet nem találó apró-cseprő lakóknak, parazitáknak, rovaroknak, madaraknak. 50 év... ez még a slow food mozgalomnál is radikálisabb főzési idő. Közvetve az van benne, hogy merjünk hosszabb távra tervezni. "Tölgyet az ember nem magának ültet, hanem azoknak, akik utána jönnek." (N. Gordimer - Az őrző 176.o.) - bíznünk kell abban, hogy egyáltalán jönnek majd utánunk, és akik jönnek, úgy gondolkodnak, mint mi. Vagy még jobban.

Kertünkben számtalan slow wood növekszik. Minden évben gyűjtünk és szórunk ki újabb és újabb makkokat, hátha valahol helyet találnak nekik a mókusok, vagy csírázni engedik őket a rágcsálók és a vaddisznók. Ezek a csemeték és suhángok évente 3-4 centit nőnek. Vagy annyit sem. Az általános nézettel szemben viszont tökéletesen jól megvannak pl. az akácok alatt, amikkel néhány évtized múlva elegyedni is fognak. Sokféleségük egysége viszont csak itt születhet meg, környezet-tiszteletünk pedig abban tud nekik segíteni, hogy hagyjuk őket nőni, élni, majd pusztulni és életteret adni.

Nyilván nagyvonalúnak tűnhet ilyen kijelentéseket tenni egy olyan társadalomban, ami még saját "slow wood"-jaival is tiszteletlenül bánik: magoncainkat alig hagyjuk csemeteként szerteágazni vagy épp túlzott fényben exponáljuk őket, matuzsálemeink bölcsességéhez és lakóihoz pedig nincs türelmünk. Ugyanakkor persze elcsépelt üzenet az, hogy ültess fát és bízz benne, hogy valaha szén lesz belőle; pláne nem túl hiteles, ha épp fával fűtesz, vagy a villamosenergiád egy biomassza-alapú hőerőműből származik. Mindegyik elég kurta vágásfordulókkal dolgozik, ugye. Nem tudok a kierkegaard-i Vagy-vagy-nál pozitívabb konklúziót találni ennek a gondolatmenetnek. De keresem. És ültetek. És ültess.

Úton a hőerőmű felé