Faluság

Új világ kitárulása és megteremtése magunknak: az áhított, vágyott mikroszkóp.

Egy-két virágpor mikroszkopikus képét igazán felhasználhatnák a textiltervezők....

Minden Jolán szemszögeivel kezdődött: a másként, máshonnan is látni igényével. Családi játékaink és érdeklődéseink összeértek és közössé váltak - a mikroszkópban. Azt hiszem jól példázza a világ dolgaihoz való viszonyunkat az, hogy a földgömb és a mikroszkóp egymás mellett kapott helyet az asztalon - kalandos utazások, hm.
A bónusz: Jolán egyszemes távcsövet is kért és persze kapott. Szülőként különleges élmény mindig, ahogyan egy-egy gyerekünk eljut addig, hogy mit kérjen az Angyaltól. Joli is tette-vette, hogy messze szeretne látni, de nem praktikus a kétszemes távcsövünk és amúgy is mindig veszekedés tárgya, hogy ki használja, olyat szeretne, ami kicsi, egy kézzel használható és könnyen hordozható, és mivel a kalózok vagányak, ezért kitalálta, hogy egyszemes távcső lenne az igazi. Őszintén szólva - tájfutás, vándortáborozás, kirándulás ide vagy oda - én nem tudtam, hogy létezik ilyen. Ott volt a fa alatt. Seperc alatt rózsaszínű vállpántot is horgolnom kellet hozzá, természetesen rózsaszínű csattal. Gyermeki teljesség.

A kánonok mellett és ellen.
A kánonok megtanítanak látni - megtanítják azt, hogy mit és hogyan kell látni. A kánont tanítják - tekinthetjük alapnak, kiindulásnak, sztenderdnek. Mindenki számára megérthető és elfogadható. Nem veszélyes.
Az alternatív kánonok a hivatalos mellett - nem egyetemes, de nem is szubkulturális (más hangok, halkabb hangok - a kanonizálási folyamatra várva, legitimálásra várva).
Az alternatív kánon felfedezése - megelőlegezés. Túl korán kezdtem el fekete-afrikai irodalommal foglalkozni. Senki sem értett, senki sem értette. Az egyetemen már nem volt annyira idegen. Ma már bármelyik irodalmárnak (szerencsére) cikis, ha nem tudja, ki az a Coetzee....

Valahogyan azt várjuk a művészeti ágaktól, hogy alkotásaikkal azonnal és könnyen hassanak. Adjanak.
Azt, hogy a befogadás is munka, hajlamosak vagyunk elfelejteni. Megint a műveltségnél vagyunk....

A művészetpolitika, hja, kérem, az más dolog. Névtelenségben tartani, felfuttatni a nevét - ismerős kifejezések a történelemből, ugye?

Még mindig nem tudom, hogy adottság, szerencse, vagy tanultság - azt hiszem, ez a három együtt - kell-e ahhoz, hogy értsük az új művészeteket. Általában mindegyikünk bátrabb egy-két elolvasott kritika után. Egyénileg, elsőként véleményt mondani - a jó értelemben vett kritikus felkészült szakember. Közvetítő, fordító.

Azt viszont már tudom, hogy döbbenetes mázli egy művésszel együtt élni. Na, ezt kanonizálnám, minden férj figyelmébe ajánlanám.
Nem megszokott.
A hosszú hajú férfiakról is szívesen írnék egy külön bejegyzést. A szakállasokról is. Most érintőlegesen csak annyit, hogy férfias. Szelíden férfias. Vadan férfias. Erő. Sámson.... Ugyebár már megint a néprajznál, az öltözködés- és megjelenés kultúránál vagyunk. Ebben az esetben is az az átértelmeződési aktus a fontos társadalmi jelenség, amin például a haj hosszúságának az elfogadottsága is alakul. Koronként változik. Kulturális kód.
Monogámként (sokak szerint egyszerűen csak hülyeként) nagyritkán még nekem is fennakad a szemem egy-egy kósza férfin. Hosszú haj és szakáll a szemnek szép...
Te még mindig a rózsaszín felhőcskéden ücsörögsz! Igen, és nem vagyok hajlandó leszállni róla. Mert nem kell. Mert nekem udvaroltak, mert nekem térden állva kérték meg a kezem, mert én hatalmas hassal is légiesen lépkedő dámának éreztem magam, mert én szülés után is szépasszony voltam, mert a mai napig, ha belemerülök valamibe, akkor férjkezek észrevétlenül elmosogatnak (jó, azért nem teljesen lila a köd, elég ritkán fordul elő, de akkor is csodás), mert nemcsak minden horgolmányom elismerés tárgya, hanem családanyaságom is minden tiszteletet megkap. Mert nálunk, ha bárki bármit alkot, akkor az elismerést érdemel és kap.

Az alkotáshoz érzékenység kell. Miféle, honnan jön - nem tudni....
Nem érzékenyen, hanem érzékenységgel viszonyulni a másikhoz, az élethez, mindenhez. Cizellált, kiművelt érzékenység. Idő. Termékeny, tevékeny idő. Mód.

Gyermekkori megalapozás. Verbalitás. Megtanítani kimondani, megfogalmazni - megnevezni minél több érzelmet, minél árnyaltabban, minél részletgazdagabban. Példamutatás. Megtanítani megismerni önmagukat, érzéseiket, indulataikat, vágyaikat, álmaikat. Hangsúlyosan a verbalitás által. Egyre fontosabbnak tartom. Minél műveletlenebb valaki, annál kevesebb szava van. Nem tud megnevezni. A kifejezés által megtanuljuk azt és úgy érezni. Oszcillálás. Wittgenstein - Chomsky, mint mindig.

A gyerekek utazás közben többször elő szokták hozni azt a kérdést, hogy miben lenne más az életük, ha milliomosok lennénk? Szeretik hallani a válaszaimat: tulajdonképpen semmiben (nevelési elv - ugyebár a belga királyi család :)), kivéve, hogy akkor bármikor - akár minden nap - lehetne új könyvet kapni, jobb minőségű hangszereken játszani. Na jó, legóból is több jutna. És ruhából? Ha megtervezed, kiválasztod az anyagot és megvarrod, akkor abból is. Hm, ez jó....

A Jó nő - vagy mégsem c. írással kapcsolatosan meg az jutott eszembe, amit hallottam valakitől, de egyszerűen fogalmam sincs ki mondta és mikor: Hogy mi a jó az öregségben? Semmi.

Csapek Károly: Öreg nő

Na pont így vagyok vele. Esek szét (ezen a szülések sem segítettek), esek ki a munkaerő piacról, túlérek a horizonton, átváltottam a B. oldalra (és az a baj, hogy ezt a B oldal dolgot is csak egy kor után érti az ember), tartós tejet már nem veszek, és az a legdühítőbb, hogy belül pontosan 25 évesnek érzem magam. Miért van, hogy a lélek öregedése nem követi a testét? Ez az egész öregedés témakör úgy, ahogy van, mérhetetlenül igazságtalan, felháborító, méltatlan. (Az meg hab a tortán, hogy születnek közben a fiatal csajok, egyik szebb, mint a másik. Szilvi barátném anyukája mondta, amikor sápítoztunk 20 évesen, hogy jaj kicsi a mellem, jaj szörnyű a hajam, hogy: Gyermekeim minden fiatal gyönyörű! És tényleg. Egyszerűen szép a bőrük, csillog a szemük, dús a hajuk, minden (testrész) új rajtuk. Na de ez egy másik téma.)
Most volt a szülinapom. Kimondani is rettenet a számot. És lesz még több is (remélem).

Jhaj, csuhaj

Ezzel kapcsolatosan beszélgettünk a férjemmel - őt is megviseli a kor - hogy régen bezzeg jobb volt. Tudom ez is az idősödés jele. De annyiban mindenképp igazunk van, hogy régen az öregedés jele volt az is, hogy a fiatalok tisztelettel fordultak feléd, te voltál az orákulum, a tudás halmozója, a tapasztalt. Ha nem ellett a tehén szalajtottak az öregért, hogy mi lehet. A lekvárt úgy főzzük, mint a nagymama. Reped a bejgli? Futás receptért Sári nénihez! Köhög a gyerek? Anya mit csináljak? Beadvány érkezett? Szaladjunk Pista bához, hogy ezt hogy szokták? És akkor az öregek tanácsáról, az öreg varázslóról, Törpapáról ne is beszéljünk. Ellentétben ma van az internet, meg annak népe és megoldja minden problémánk, amivel nincs semmi gond, de eltörli azt, amiért régen egyedül érdemes volt öregnek lenni, hogy számított a szavad. És a baj, hogy nemcsak nem hallgatnak meg, de tényleg nem tudod a válaszokat. Már olyan gyors a világ, hogy szinte követhetetlen, és aki nem online él, az nem is létezik. Ezzel egy időben letegeznek állandóan, amit személy szerint utálok (mert öreg vagyok), mert ez korbeli különbségeknél a tiszteletlenség jele.
Szóval oda a tisztelet, az odafordulás, ellenben marad az ittfájottfáj, az ősz hajszál, és egyebek. Meg az örök kérdés, hogy ha a ránctalanító krém tényleg ránctalanít, hogy lehet a nőknek ujjlenyomata?

Minden a kacsacombokkal kezdődött. Vagy mégsem? Inkább talán a Jamie Oliver videóval? Nem, dehogy! Azzal, hogy egy inspiráló titkos barát-játékot játszottunk a kollégákkal az adventi időszakban. Vagy mégsem? Hát, jobb, ha bevalljuk az igazat: minden azzal kezdődött, hogy lusta voltam. Megint. Nem túl könnyű ezzel szembenézni, de hát az ember (az asszony) már csak megtiszteli a nyájas Olvasót, ugyebár.

1. Hát, szóval, van az úgy, hogy az ember (még az asszony is) lusta, kérem szépen, mit takargassuk. Mentségemre szóljon, hogy az októbertől decemberig tartó munkahelyi időszak nem volt éppen sétagalopp, így aztán december közepére tényleg nagyon elfáradtam, főleg lelkileg, de azért a reggel hatos felkelés is kezdett igencsak nehezemre esni. (Jó, jó, tudom, vannak itt hősnők, akik ennél sokkal korábban kelnek, hagyjam abba a nyavalygást. Abbahagyom.) (De ha én egyszer éjjeli bagoly vagyok, nekem már az is hősi tett, hogy egyáltalán felkelek hatkor és terített asztallal, rubinteával és sárga páragőzzel várom az álmos és éhes bandát, kérem szépen, na, tessék csak ezt is bátran elismerni! Na, jó, kussolok.) Szóval a lényeg, hogy az utolsó iskolai héten én már nem tanultam senkivel, hanem filmet néztünk és elemeztünk, utóbbi ugyan néha csak sima beszélgetés lett, de annak jó. Persze azért angolul csináltuk, hogy magunk előtt se szégyelljük, hogy bizony nincs már kedvünk a tankönyvet előhúzni. Így esett, hogy az egyik csoportommal, akikkel éppen az étkezés témaköre volt soron, megnéztünk egy Jamie Oliver főzős videót, amelyben mesés karácsonyi ételek elkészítését végezte és kommentálta nagyon lelkesen Jamie, akiről egyébként túl sok mindent nem tudok, de ettől még a videó tele volt igencsak hasznos szókinccsel és rokonszenves kiejtéssel. Jólesett hangolódni és tényleg olyan ételek jöttek szembe, amelyekről feltételeztem, hogy én is képes lennék megsütni ilyesmiket. Itt került a kacsacomb először a képbe.

2. Az is igaz azonban, hogy a titkos barát-játék is rendesen benne volt a dologban. Mi is ez, kérem szépen? Nem egy bonyolult dolog, de nagyon szívmelengető. A kollégák közül aki szeretne, bedobja a nevét december elején egy Mikulás-sapkába, ahonnan kihúzzuk egymás nevét és az a feladat, hogy hetente legalább háromszor valami apró figyelmességgel megajándékozzuk az általunk kihúzott barátot, akinek egész decemberben mi vagyunk a titkos barátja, míg végül az utolsó napon felfedjük kilétünket. A játék neve magunk között TB. Szóval a TB-től kapunk mindenféle figyelmességet (hát éppen kaphatnánk az „igazi” TB-től is, onnan azonban ilyenkor sem jön semmi). Én idén egy olyan kollégát húztam, akiről, azt hittem, nem tudok túl sokat. Először is informatikus, így a szakmája nem áll hozzám éppen közel. Emellett folyton kötözködik. Ráadásul egy másik irodában dolgozik, tehát alig találkozunk. Elkezdtem ráhangolódni azért, és mivel azt tudtam, hogy remek a humora és nagyon intelligens, bepróbálkoztam egy kódfejtő játékkal: minden kis figyelmesség, amit küldtem neki, valamilyen kódolt formában érkezett, így előbb egy megfejtést kellett produkálnia, hogy hozzájuthasson az ajándékához. Nem adtam könnyen a dolgokat, jól „becsomagoltam” mindent, amiből egy nagyon inspiráló együtt-játszás kerekedett ki. Ő borzasztóan élvezte, hogy használhatja az agyát és kiélheti a kíváncsiságát, én meg fürödtem a sikerekben, mert mindig kaptam nagyon elismerő visszajelzést tőle, ráadásul a vele egy irodában dolgozó kolléganők mindig nagy kacagva mesélték, hogy mennyit pörög azon az agya, ki lehet a titkos barátja és folyton mellétrafál, amin ők persze nagyon remekül szórakoznak. Így telt tehát a december: én egyre bonyolultabb fejtörőket és kódokat találtam ki, közben egyre több mindent meg is tudtam róla, így tényleg érdekes dolgokat küldtem neki, ő meg egyre jobban belelkesedett, tehát remekül szórakoztunk. Az utolsó pillanatig nem találta ki, ki a titkos barátja, amikor pedig kiderült, jót beszélgettünk a karácsonyi ebéd mellett. Ez annyira inspiráló volt, hogy közben el is feledkeztem róla, hogy meg kellene tervezni, mit főzzek karácsonykor, így persze a kacsacomboknál kötöttem ki, mert azt nálunk mindenki szereti, de csak ilyenkor szoktunk ilyen „haute cuisine” ételt enni.

3. El is mentünk Juliskával a piacra, ami szinte soha nem fordul elő. Mármint az, hogy bármelyik gyerekem velem jöjjön, mert utálják a piacot. Nem hibáztatom őket, mert én is szívből gyűlöltem a piacra járni nagyanyámmal ennyi idős koromban, így aztán a piacozást úgy fogom fel, hogy az egy kis én-idő. Máshol ételt nem szívesen vásárolok (persze azért szoktam), mert számomra csak a piac közege igazán inspiráló. Hétvégén többnyire úgy is főzök, hogy először kimegyek a piacra és ha nem is veszek semmit, ötletem akkor is lesz: mire hazaérek, már kitaláltam, mit főzzek és az úgy jó lesz. Beindul ilyenkor bennem egy kreatív folyamat és onnan már megy minden magától. No meg persze az ember (az asszony) a piacon beszélget, ami egy nőszemélyzet számára alapvető fontosságú ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. Szóval Juliskával megérkeztünk a szárnyas pultokhoz, ahol is a gyönyörű kacsacombok mellett kacsanyakat is lehetett kapni (többek között, persze), így hirtelen felindulásból (no meg mert még hatott rám a Jamie Oliver videó) vettem hármat. A lányommal tehát boldogok voltunk – én azért, mert gyönyörű húst találtam és már éledezett a fantáziám, hogy fogom elkészíteni, Juli meg azért, mert végre indulhattunk haza. Mindez együtt egy nagyon fontos anya-lánya beszélgetést indukált a hazafelé vezető séta során, ami már önmagában felért egy karácsonyi ajándékkal.

4. Ezzel el is jutottunk a szó szerint értendő karácsonyi morzsákhoz, mert az idei karácsony valahogy pontosan olyan természetesen alakult, ahogy a sütés-főzés is: az egyes morzsákból összeállt egy egész. Amikor megsütöttem a kacsacombot és maradt utána zsír, természetes volt, hogy másnap az a zsír benne lesz a lepénytésztában. Amikor kisült az első adag zabkeksz és kiderült, hogy nem volt benne elég liszt, akkor természetes volt, hogy a megsült morzsalékból lesz a karácsonyi csokitorta alapja, míg a második adag zabkeksz már elég liszttel megfelelő aprósüteménynek bizonyult. Minden, amiből maradék lett vagy éppen elsőre nem az volt belőle tervezve, megtalálta a helyét és felséges ízeket produkált. Mindez teljesen görcs, akarás, kínlódás nélkül, kreatív flow-élményként jött létre. Ez is karácsonyi ajándék volt, úgy vélem. Ja, és hogy mi lett a kacsanyakból? Hát, a fiam kreatív szókincsének köszönhetően: nyakleves. Két napon át mindenki azt kapott karácsonyra. Megérdemelték. :)

5. Mindezek mellett azt hiszem, a legnagyobb karácsonyi ajándék mégis a ritmus, ami összeköti a téli szünetet, mióta elkezdődött. Itthon vagyunk mindannyian, elég fáradtan, magunk mögött az egész éves megharcolt harcainkkal, sikereinkkel, feszültségekkel, örömökkel. Mindenbe bele lehet fáradni, ezekbe is. Mégis valami olyan harmónia alakult ki, amit megint csak nem kellett (nem is lehetett volna) erőltetni: minden akkor és úgy történt, amikor és ahogy jólesett.
   Tíz éve kérem az Angyalt, hogy a fát egy héttel karácsony előtt hozza meg és feldíszítve tegye be szépen a helyére, mert nekem olyan jólesne az utolsó héten úgy indulni a dolgozóba, hogy az a szépség már ott van. Az Angyal (helyett a Férj) tíz éve mindig azt mondja, hogy nem Anglia ez, kérem szépen, a karácsonyfa majd 24-én jön és punktum. Hát idén egy nappal előbb jött (thanks, Buddy) és akkora öröm volt látni, hogy meglepődtek a gyerekek és milyen izgalommal várták a másnapot. Az izgalom hajnali négykor a tetőfokára hágott, mert Pötyi telehányta az ágyat és utána két órán át csücsültünk a mosdóban, mert a hasmenés miatt nem mert leszállni, a rosszullétek miatt meg közben tartottam neki a vödröt. Szerencsére eddigre az Angyal már meghozta az ajándékokat, így nem kereszteztük az útját, amitől Pötyi gyomrának háborgásai is csendesedni kezdtek. Pár órával később kiderült, hogy az ajándékai között stílusosan volt egy rókás zokni is… Hát, igen, az Angyalnak még humora is van.
   Itt-ott beteg vagy legalábbis hőemelkedéses, hányingeres gyerekek és izgatott ajándékbontogatás közepette megfőtt, megsült minden, mi a Férjjel bőszen whiskyztünk, ami nemcsak belső fertőtlenítésre volt teljes mértékben alkalmas elfoglaltság, hanem a jó hangulatot is kellően megalapozta, majd a diétás illetve kacsacombos ebéd után megfelelően pihentető szundikálás-sorozat első fejezetét bonyolítottuk le.
   Innentől pedig beindult egy jófajta ritmusa a közös és egyéni tevékenységeknek: társasozás, albumnézegetés, olvasás, kirakózás, rajzolás, kötögetés, legózás, futás, favágás, séta, eszegetés, iszogatás, szundikálás, filmnézés váltogatták egymást. Amikor elég volt az együtt-létből, találtunk magányos elfoglaltságot, majd megint egymás felé vonzott minket a karácsony, utána újból egyéni örömöknek szenteltük az időnket. Olyan szépen gomolygott és gomolyog most is ez az egész családi együtt-létezés, hogy még ezt a blog-bejegyzést is sikerült megírnom.
   Most pedig itt az ideje, hogy megnézzük együtt a Sörgyári capricciót – ajánlom a kedves Olvasónak is szeretettel.

Kép és hang: Kovács Balázs

A mű()észet c. írás olvasásakor ismét elgondolkoztam azon, hogy vajon én ezt, hogy fogalmaznám meg. Többször futottam bele ugyanis abba, hogy egy neves alkotó kellően kikommunikált kiállítására betérve, egy menő rendező, mindenhol sztárolt darabját megnézve, vagy egy adott dalt meghallgatva, könyvet elolvasva, becsapva éreztem magam. Utoljára Bécsben jártunk egy olyan kiállításon, ami sok minden volt, modern polgárpukkasztó, rendkívül hatásvadász, de…….. hm semmi több. Tudom amatőr vagyok. De amikor a négyszintes épületet fél óra múlva elhagytuk rendkívül csalódottan (nem, egyszerűen több időt ott eltölteni pocsékolás lett volna), pontosan a címben szereplő kérdésen tűnődtem, hogy ebben mégis mi volt a művészet? Mégis mit nem vettem én észre, amit Ausztria fővárosának egy képzett kurátora látott? Hogy lehet, hogy rengeteg sok pénzből megrendeznek egy darabot, átmegy rendezői, színházigazgatói kézen, játszik benne 10 színész és háttérmunkát végez benne 40 ember, és senki nem észrevételezi, hogy a darab – már bocsánat – de szar, semmi mondanivalója? Most olvastam egy szintén sztárolt író regényét – novelláit ismerem, szeretem – és úgy érzem elvettek életemből két napot a semmire. Miért nem értem én, és mit olvasott ki belőle a szerkesztő?

Ilyenkor hajlamos vagyok elmerengeni azon, hogy a művészetben is van kánon, ami sztárol és elad, és talán ennek vagyok áldozata. Mind tudjuk, hogy a Mona Lisa nem a világ legjobb képe, mégis mindenki oda adná a fél kezét, ha hazavihetné. Rembrandt bármelyik képéért milliókat adnak, pedig nyilván festett olyat, amit kidobott volna, ha tovább él. Ma már szégyellem, de amikor Isztambulban voltam nem jutott eszembe elmenni a nemzeti múzeumba körülnézni. Miért? Mert nem ismerem azt a művészetet, azokat a művészeket, és úgy éreztem nem tudom értékelni, amit ott láthatok. Ma már sajnálom, hogy akkor sétálni a piacon fontosabbnak tűnt. Párizsban nem merült fel ez. De most olvastam Mérő László Maga itt a tánctanár c. könyvét és ott találtam egy részt, mely nekem segített egy kicsit a fenti kérdés eldöntésében. A Matematikai giccs c. fejezetben azt írja: Matematikai giccs az, ami nem függ össze érdekes, váratlan módon egészen máshol felmerült, egészen másfajta matematikai struktúrákkal. A matematikai giccs, mint minden giccs, attól giccs, hogy csakis önmagáról szól, a rajta kívüli világról nem mond semmi érdekeset, újat. Ez összecseng Jü Hua kínai író Kína tíz szóban c. könyvében írtakkal. Gyermekkorában rendszeresen a halottasházi hűs kórteremben bújt el a déli hőség elől, mely emléket teljesen elfelejtette, de felnőttkorában ezt az emléket Heine egyik verssora (A halál, az a hűs éjszaka) pontosan felidézte számára. Ezzel kapcsolatosan írja: Ha valami, akkor ez az irodalomban rejlő titkos erő: különböző korokban, különböző országokhoz, nemzetiségekhez, nyelvekhez és kultúrákhoz tartozó írók műveiben az olvasó megtalálja a maga személyes élményét.

Azt hiszem fenti bekezdés választ ad nekem a kérdésre. Művészet az, aminek nemcsak egy oldala van, ami nemcsak egy színházban elmondott szöveg, könyvben leírt szó, hanem ami képes bennem, az íróban, festőben, a többi emberben összekötni valamit, ami képes valamit mondani, valamit átadni, valamit felsejtetni, valamit megérteni, valamit átérezni. Ami több önmagánál mint tárgynál, hangnál, betűnél, festéknél.
Lehet (biztos), hogy ez így nem szakszerű, nem pontos, vitatható. De egyelőre nekem (meg Mérőnek, meg Jü Huának) megfelel.

Kép: Nagy Anita, hang: Kovács Jónás

Bevásárlólista - hozzávalók.
Három napja sütünk, előkészítünk.
Tervezés - folyamatos variálás.

Jónást egyre inkább érdekli a zongora belseje is, ő készítette a fotót

Hajnalban kipattan az ember szeme, annyi a teendő. Szoknyatánc a konyhában és a konyha körül: konyhapult-sütő-mosogató-füstölő-pince csillagvonalában zajlik a nap.
Nőnek lenni életművészet: hajnali bevásárlás után reggeli előkészítés és napi megvalósítás. Közben a szokásos itthoni ritmus megtartása: reggeliztetés, ebédeltetés, vacsoráztatás, közben kicsi gyümölcs, kicsi finomság (és mosás, és teregetés.... a vasalni valót eldugtam a kályha mögé....) - tulajdonképpen kétféle ritmus egyszerre: a tevékeny várakozás és a mindennapiság.

Mindenévi betlehemi figurák készítése színes gyurmából

Jakab minecraft báránya

Janka újraértelmezett Máriája

Ügyes kezek olykor segítenek, olykor akadályoznak - asszonyi intelem önmagamnak: így jó. Együtt jó. Ez már jó. Csak így jó. Ez már csak családi. Ez már a család.
Az elmúlt hét a Gyere cica, ütközünk össze! hangulatában telt (gondolom a legtöbbünknél): gyerekeket reggel elszállít, munkába rohan, kapkodva ünneplőbe átöltözik (büdös lábra tiszta harisnya és szoknya) és átöltöztet - minden délután fellépés, közben begyújt, elpakol, életteret teremt, az uzsonnáról sem megfeledkezni, mert éhes gyereknél és felnőttnél (férjnél) nincsen rosszabb, este hazaesik, vacsora (legalább a gyertyákat nem felejtjük el), fürdés és gyerekmasszírozás közben az elalvás ellen küzdeni, mert a holnapi napot is elő kell készíteni. És akkor azzal szembesültem, hogy egy átlag család egész évben ebben a tempóban él. A gyerekek arról számolnak be, hogy osztálytársaik rendszeresen este 7-8 körül érnek haza (szülővel vagy anélkül), és tulajdonképpen - mivel reggeli a futás miatt nincsen - csak a hideg vacsora közben találkoznak a családtagok. Nekünk egy évben egy hét ebből a tempóból bőven elég. Egymásból viszont még mindig nem. Családi jó.

Amikor a dolgok végül elrendeződnek....

Kép: Nagy Anita, hang: Kovács Jónás

Mostanában amikor fákat ültetek, nem arra gondolok, hogy na, ő túlél engem, hanem arra, hogy na, ők túlélnek minket. Próbálom nem drasztikusan megélni a helyzetet, ezért is használtam ki a temesvári Simultan fesztivál felkérését arra, hogy kicsit utánanézzek az emberi civilizációt követő - inkább művészeti - világról alkotott képünknek, hiszen csodálatos lény az ember: nemcsak önnön pusztulását, de az önmaga utáni világot is megkölti! A témában szerzett ismereteimet egy előadásban mutattam be.

Monumentul Învingătorul

Az idei eseménysorozat programadó címe ugyanis úgy hangzott, hogy "There will be a time, when it will not be", vagyis szabadon: egyszer lesz, hol nem lesz – a témánál vagyunk. Abból indultam ki, hogy utánanézek, egyáltalán mit takar a poszthumán, vagyis a humanitás utáni világról alkotott képünk. Maga a fogalom már több mint száz éve megjelent az irodalomban, amikoris az állatok által is mutatott, de amúgy az embereknek tulajdonított állapotok, pl. félelem, irígység stb. megszűntetésével létrejött emberentúlit jelöli (lásd Maurice Parmelee Poverty and Social Progress c. könyvében, a 319. oldalon). Katherine Hayles 1999-es How We Became Posthuman? c. könyve viszont a ma ismert fogalmat használja: már most kiborgok vagyunk, ahogy érzékelésünk és cselekvésünk testünk és számítógépes rendszerek együttesére épül (kicsit hasonló lehet a felütése a nemrég megjelent, A poszthumanizmus változatai c. könyvnek is). Leírásában számomra legfontosabb jelző, hogy a poszthumán gondolkodás a tudatot epifenoménként képzeli el, vagyis egy olyan fenomén "mellékhatásaként", ami nem hathat vissza az őt kiváltó jelenségre. Véleményem szerint azonban a civilizáció átmentésében épp az olyan tudatformát keressük, ami bármikor tárgyiasulhat, visszahatni képes az őt létrehozó szellemi világra.

A fesztivál helyszíne, a Corneliu Miklosi múzeum

A gondolatmenet a poszt-civilizáció témaköre felé vezetett: egy olyan vízió ez, melyben a jelenlegi technikai fejlődés megáll (ez az, amit egyre többen kezdenek végre pedzegetni), az emberiség pedig a már létrehozott eszköztárral életvitelében visszatér az iparosodás előtti világba: vagyis elvileg megőrzi műveltségét és infrastruktúráját, de feladja civilizált életmódját. Élesen elhatárolódik az elgondolás a neo-primitív életviteltől abban, hogy nem a technológiát utasítja el, hanem annak nem megfelelő használatát (lásd itt). Sokat olvasunk újabban a nem-növekedéselvű gazdaságról (pl. itt), de ugyanúgy elterjedőben a csináld magad kultúra is: nos, valahol itt érnek össze ezek a folyamatok.

Magnetoceptia

Hasonló, talán a posztcivilizációnál kevésbé drasztikus megközelítés a hiányontúli (post-scarcity) vízió is: egy általános jómód nem igényli az emberek aktív közreműködését, akik így robotokra bízott - utópikus - életüket élhetik (Charles Barbour 2012-es The Marx Machine: Politics, Polemics, Ideology c. könyve nyomán). Nekem az a gondom ezzel, hogy erre már nincs esélyünk, ezzel elkéstünk: a hiányontúli gazdaság kialakítását igénylő fejlettségi szintet és technológiai kultúrát még nem értük el, de a továbbhaladás a meglévő úton sem lehetséges. Valahol a hiányontúli és az anti-civilizációs modell között kellene utat találnunk úgy, hogy

• megőrizzük a racionalitásunkat és optimalizáljuk a fogyasztást
• újrahasznosítunk, előnyben részesítjük a lokális, kooperatív, reális és természetközeli termelést, megőrizzük technológiai érdeklődésünket
• megosztjuk a javakat, legyenek azok fizikai vagy szellemi termékek (open sourcing)

Az előadás e ponton kisebb beszélgetéssé alakult át, ahol az alábbi kérdéseket tettem fel:

• létezhet-e egyáltalán a világ emberek nélkül?
• és emberekkel?
• keverhető-e a technológiai eszközök használata az iparosodottság előtti életformával?
• hogyan készülhetünk fel a civilizáció utáni időszakra?
• hogyan hagyhatjuk hátra az ismeretlen számára olvasható formában digitális kultúránkat és tudományunkat?

A fesztivál további sajátossága a koncertek utáni kérdezz-felelek, most épp Alain Wergifosse-val

Az előadás második részében több olyan munkát mutattam be, amelyeket a Faluság olvasói már ismerhetnek (pl. ez vagy ez), így ezeket most nem részletezem, hanem azzal zárnám az összegzésemet, amit a beszélgetés után a résztvevők kiemeltek: hogy milyen jó az, amikor nem a klímadepresszív emberségvége vagy a mulassunk még egy utolsót hangulat erősödik, hanem az emberre amúgy jellemző örök reményt tápláljuk inspirációkkal és az alkotási ösztön túléltetésével; valamint hogy talán épp a technológiai korszak most megélt napjai irányítják rá sokunk figyelmét a természeti világ iránt mutatott alázatra és alkalmazkodásra.

Az előadás diái

Végül röviden a Simultan-ról. Ez egy, immár 14. alkalommal megrendezett nemzetközi kísérleti művészeti fesztivál, ami a kezdetektől fogva tematikus kérdések mentén válogat a világ elektronikus zenei és egyéb művészeti alkotásai közül. Az évek során szépen kinőtte magát, mára külön szervezőirodája és állandó foglalkoztatottjai vannak. Őszintén szólva, ilyen típusú és ennyire szigorúan kézbentartott programsorozatot nemigen tudok mondani itthon talán az Átlátszó hangon és Ultrahangon innen.
Idén egy régi villamosdepóban rendezték meg a programokat (lásd a 2. képen), amelynek felújítása a 2021-ben esedékes kultúrfőváros projekt része egyben (ott is, hogy mondjam, hozza a tipikus tüneteket: művészeti vezető felmondása, túldimenzionált elképzelések stb.). Túl kell esni rajta.