Faluság

A következő linken meg tudjátok nézni, hogy Balázs milyen digitális diavetítőt készített nekem, illetve, hogy hogyan válogattam össze a szövegeket a tegnapi vetítésre.

https://falusag.hangfarm.hu/diavetito/index.html

Emlékeztek? A gyerekkori diavetítő a mesefilmekkel.... Mikor önmagadnak vetítesz, olvasod, szemléled a képet a falon, magát a falat is pásztázod a tekinteteddel, egyre jobban ismered nemcsak a filmet, hanem a falat is, a szobát is. Magadba építed. Amikor a keveset egyre mélyebben és mélyebben ismered meg. Amikor magadba egyre mélyebbre és mélyebbre engeded a dolgot. Belsővé tétel.

Ahogyan egy-egy új zeneszámot kifacsarunk magunknak: azt szokás mondani, hogy az unalomig hallgatjuk. Tulajdonképpen a teljes megismerésig. A teljes interiorizálásig. Amikor már teljesen a miénk a dallam, akkor elengedjük. Akkor lépünk tovább. Újrahallgatás. Újraolvasás.

Nos, a Főszerkesztő asszonyról kiderült, hogy gaz zsaroló, mert amikor szépen megkértem, hadd cseréljem le az engem szimbolizáló kis baglyos képecskét a Faluságban, ártatlan hangon és a legnagyobb lelki nyugalommal közölte, hogy csak akkor, ha írok is valamit. Ilyen presszió alatt hogyan is lehet értelmesen írni? Na és az ihlet meg az alkotói szabadság? Hát ilyenről még nem hallott ez a mélyen tisztelt hölgyemény? Na, sebaj, megmutatom, hogy megy ez nekem így is. Csakazértis!

Szóval most szombaton volt egy középiskolai osztálytalálkozóm, ahol több dolog is nagyon vicces volt, de az első máris az, hogy valamiért abban hitben voltam, hogy ez a tizenötödik, és a helyszínen világosítottak fel az osztálytársaim, hogy le vagyok maradva valahol, mert ez már a huszadik. Hm, nem érzem magam ilyen öregnek, kicsit meglepődtem, de némi elemi iskolás matek után rá kellett jönnöm, hogy igazuk van. Mikor beléptünk a terembe a barátnőmmel, akivel együtt mentünk, és végigölelgettünk mindenkit, majd leültünk, ránéztünk egymásra és ugyanazt a kérdést tettük fel: Te, ki az a csávó ott tőlünk jobbra? Egyikünknek sem volt ismerős, így megnyugtattuk egymást, hogy biztos a másik osztályba járt és csak az első évben volt itt, mert senkire sem emlékeztet. Ehhez képest kiderült, hogy a mi saját osztálytársunk, aki végig velünk járt és együtt ballagtunk. Hm, változnak az idők. (Vajon ő is ezt kérdezte a padszomszédjától, amikor minket meglátott?)

Mivel ez már tényleg a huszadik találkozó, mindenki megélt egyet s mást, így nem arról szólt, hogy lehet bebizonyítani, hogy milyen szuper az életünk, hanem őszinte, emberi történetek jöttek-mentek, nagyokat nevettünk és hihetetlenül rokonszenvesnek találtuk egymást. Jó volt megélni, hogy mindenkinek számít a közös múlt, hogy összetartoztunk és ezt ma is lehet érzékelni. Még jobb volt azt megélni, hogy mennyit változtunk, mennyivel kiteljesedettebb mindenkinek a személyisége és mennyire jó fejek azok az emberek, akikkel a tinédzserkorunkon túl is összekötnek dolgok. Úgyhogy nagy lelkesedésünkben azonnal kitaláltuk, hogy térjünk vissza az évenkénti találkozóhoz, mire az ofő rögtön felajánlotta, hogy úgyis most újították fel a házat, nála lehet a következő buli - ez azért olyan szimbolikus, mert amíg gimisek voltunk, minden nyár előtt nála bandáztunk, érettségi után meg évekig szintén. Aztán mindenki önmegvalósított, az ofőnknek is lett új osztálya, így ők buliztak nála, mostanra viszont úgy tűnik, mindenki elfér ott az év során valamikor: volt osztályok, gyerekek, unokák, barátok. Megint egy új öröm az életben így a negyven felé közeledve. Tökjó!

Az ormánsági "Őrállók" Emlékezése ( Faluság 2019.08.10.) során került újra elém egy régi emlék. Egy pásztor által készített sótartó, melyen Szép Beszélő Szarvas látható, és amely Markócról való. Ifjúságom emlékeiből tudom, e sótartó a debreceni Déri Múzeum jeles darabja, még az alapító Déri György szerezte az 1900-as évek elején.

---

Szabó Antónia fotói, Sztélé Alapítvány, Debrecen

---

Markócot nézve a térképen láthatjuk, hogy Iványival mezei szomszéd település.
A további kutatások mutatták épp a Faluság szerkesztő Judit asszony segítsége által, hogy Markócon él és élt a két "Lantos fiú" ( a neves pécsi képzőművész Lantos Ferenc fiai): Gábor és Tamás. Mindketten Nagy Szépségek Találói és Alkotói.

Gáborról keveset tudtam... A Faluság - Állathangok, 2019.07.10 - híradása nyomán láttam, hogy a Madarak Énekét figyelte, és szép felvételekkel összegezte tapasztalatait... Csodálatos Emlék... Korai halála megakadályoz bennünket, hogy érdeklődő kérdéseinkre Tőle kapjunk választ.
(Érdekességként jelzem, Gábor e kutatásai egy korábbi kutató - Szőke Péter ornitológus - kutatásait is idézik, aki a madárének-felvételek lassításával mutatott rá érdekes összefüggésekre.)

https://fidelio.hu/klasszikus/a-zene-eredete-es-harom-vilaga-130999.html

Tamás - az Élő Hős - a legnagyobb terhet vette magára. Éltével mutatja, hogy a legelesettebb helyzetből is van felállás és lehet Szép Életet Teremteni.

https://sokszinuvidek.24.hu/kertunk-portank/2019/04/25/verbarack-uvegmeggy-es-mosolygo-alma-terem-az-ormansagi-csodakertben/

A Gyümölcsfák ültetésével és szeretetteljes gondozásával, Szép Nemes és Gazdag Életet Alkothatunk Élhetünk. Mind ezt Családfőként és a mai kis falu Vezetőjeként teszi, és nem a világtól elvonultan, hanem a legnemesebb mai Közösségteremtő Természet Éltető Törekvésekkel összhangban.
Lehet, hogy az Ős Dráva-Duna Álom még nem jött be úgy, ahogy szerették volna, de az, hogy ez a Nagy Gondolat ott lebeg a tájban... és a Nyitott Kertek Világa folyamatosan árasztja Szépségeit... ezek a szándékok törekvések segíthetnek arra a Szép Jó Világra Mindnyájunkat, melynek oly sok Szép Emlékét Őrzi az Ormánság tája és a ma is ott élő és jól élni akaró és ezért tenni is hajlandó "Nemes Emberei".
Ezt a Szarvasos Sótartót ajánlanám Tamásnak, mint a "Falu Szép Emlékét"...

---

...Utóhangként érdekességként említem még, hogy e sótartó párja a pécsi múzeumi néprajzi gyűjteményben van, azon énekes madár képe látható...
Luzsokról került be anno...

---

Szabó Antónia fotói, Sztélé Alapítvány, Debrecen

---

A sótartót anno Pap Gábor művészettörténész előadásai nyomán ismerhettük meg....
...és itt Köszönöm a debreceni képzőművész kortársunk Szabó Antóniának, hogy értékes dokumentumai használatával segítette e kis írás szebbe tételét...

Auxin - Hangfarm Afterparty címmel szeptember 26-án csütörtökön a 2019-es Hangfarm hangjait és visszhangjait lehet megtekinteni/meghallgatni a pécsi Szabadkikötőben déltől éjfélig.

Kiállítások, koncertek, live-actek és party - a Hangfarm alkotótelephez kapcsolódó művészek prezentálásában.

A Hangfarm egy ellendi alkotótelep, ahol a természeti környezetbe helyezett kortárs művészeti, főleg hangzó alkotások kapnak központi helyet. Eddigi munkánkról a http://hangfarm.hu/ weblapon lehet tájékozódni.

Részletes program:
12.00 - 14.00: Sound Hacking Workshop - kütyüsimogató
14.00 - 15.00: Zitey
15.00 - 16.00: Hermelin
16.00 - 17.00: Dr. Hollós

18.00 - 19.00: Rovar17+ MaN (visual)
19.00 - 20.00: Eszelős Meszelős és Faluság Diaszínház
20.00 - 21.00: Új Anya
21.00 - 22.30: Spine vs. Drtwht
22.30 - 0.00: Steiner

https://www.facebook.com/hangfarm/

Mivel a Faluság és a Hangfarm szerkesztői kéz a kézben járnak (gondolom legalábbis főleg ezért, ühümm), minket is megkértek arra, hogy mutatkozzunk be ezen a napon.
A kérdés persze már csak az, hogy hogyan? Elég unalmas gondolatköröket futottam: Felolvasóest? Beszélgetőest? blablabla....
Diaszínházat fogok csinálni: szövegrészleteket hozok a blogról, az egyes citátumok mellett a szerzők logóival.
Mivel még annyira nem érzem önmagunkat önálló lábon állva bemutatkozásra készen, ezért nem a blog hanganyagát hoznám a vetítés alá, hanem mivel Balázs is zenél Eszelős Meszelős (és mivel nemcsak őt, hanem a zenéjét is szeretem, sőt sokat tudnék erről az eszelős meszelősségről regélni) néven, hát bátorkodtam úgy dönteni, hogy amíg ő zenél, addig mögé kivetve vetíteném le a blogról kiválogatott szövegrészleteket.
Olyan nagyon jó lenne ám, ha minél többen eljönnétek, és tudnánk kicsit beszélgetni....

Bennem is kattogott tovább a Captain Fantastic-ügy, sokminden más mellett főleg amiatt, hogy igen, egy generáció vagyok azokkal, akiknek a Sweet child o' mine (youtube-n keresgélve nem is nehéz megtalálni a többieket, akiknek szintén olyan fontos az a hamvasztási jelenet - hát igen, mikor a gyermekeid azzal a dallal búcsúztatnak, ami az újjászületést követeli...) egy gyerekkori kedvenc dal, és akik különböző utakat jártak be egyén és környezete kérdésében, de mégis valahol a We are the world/Black hole sun/Baraka nyomvonalon. Szándékosan emlegetek zenei párhuzamokat, hiszen ezek mintázzák szerintem leginkább az elmúlt évtizedek gondolkodását: tömören összefoglalnak és határozottan befolyásolnak bennünket.

Ezen az egész bűvkörön kívül helyezkedik el a saját zeném. Nincs szöveg és más által rárakott plusz ideológia, és talán nem is lesz, miközben egynémely hang (kezdetben csak így hívom) elfelejtve, "konzervbe" téve egyszercsak muzsikává válik: először csak dúdolom, aztán újra és újra eljátszom, végül a többiek is ezt dúdolják vagy más módon látom viszont rajtuk a hatását. E ponton már nem is az enyém: az egyik dolog, hogy nem tudom már, hogyan készült eredetileg, a másik pedig, hogy azoké, akik tovább viszik a hangulatát. A hanglekvár tehát felnyílt, és tovább terjeszthető lesz.
Legutóbbi, Belső meló c. kiadványom legtöbb felvétele bejárta ezt a családon belüli tesztelési folyamatot, a többi pedig egészen új anyag. Aztán egyszercsak címet, történetet kaptak ezek a felvételek, mígnem összeálltak egységgé. Először egy Képeshang, majd egy videó jelent meg belőlük:

Aztán az album, borítóval, körítéssel, mint pl. ez a kép:

A fotó 2015. októberében készült, a tisztaszobában, ahol azóta már - meszelt falak között - lakunk.

Egy rövid szakasz a Belső meló történetéből:
"És így most bent szembe lehet nézni minden, eddig tili-tolizott gyengeségünkkel. Mert ráérek. Így haladok. Össze nem illő anyagokat békítek, hajszálvékony rétegenként közelítve őket. Egyiket, másikat, harmadikat. A dolgok lassan meghajolnak, összeolvadnak, összeforrnak, egymáson meghűlnek. Olyan belső folyamat, aminek csak elejét és végét érzékeljük, és mégis a mi munkánk ad neki energiát, hogy egyáltalán elindulhasson."

Az album itt hallgatható meg: http://diobel.periszkopradio.hu/spr16.html

Kép: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás

Megláttam magunkat a Fantasztikus Kapitányban (Captain Fantastic), megcsillantunk benne, mint család és fel-felsejlettem én magam, vagy Balázs, sőt egy-egy gyerekünk is.

Jolánka napok óta játszik a fénnyel, tulajdonképpen fénytant tanul, itt éppen három tükörrel

Nem önmagunkat látjuk meg egy művészeti alkotásban, hanem az általa keltett fényvetülésekben önmagunkra csurranó fénynyalábok válnak önmagunk számára is láthatóvá. Felismerések. Egy művészeti alkotás ezért szerencsére nem pusztán tükör: nem minket mutat meg önmagunknak, hanem továbbtükröz más felületre, ahol a fényben megjelenő entitásokat értelmezzünk saját magunk számára.

Olvasva és látva könnyebb az élet: közemberként mindennapi tapasztalat, hogy a művészet minden formája segíti életünket: kimondja a kimondhatatlant, megláttatja azt, amit egyedül nem vettünk volna észre, néha pedig pusztán a kimondással/megjelenítéssel bátorságot ad ahhoz, hogy mi is ki merjük mondani, legalább is önmagunknak. Megint a műveltségnél vagyunk: minél többféle nyelvet - ha nem is beszélünk, de legalább értünk - használunk, annál teljesebben tudjuk befogni a bennünk és körülöttünk lévő világot és annál jobb szűrőkkel is dolgozunk, hogy mit nem akarunk közel engedni magunkhoz. Úszógumi, mely nemcsak fenntart a vízen, hanem amit (talán) irányítani is lehet - a szabad akarat doktrínája. Az is egy érdekes gondolatkör, hogy mindenkinek megadatik-e, hogy éljen vele. Egyszer egy valamelyik családtagunk ama felsóhajtására, hogy jaj, de erkölcsös életet élt XY, azt találtam felelni, hogy persze, hiszen sohasem történt vele semmi, sohasem kísértették meg, egyszerűen unalmasan élt. Számomra az is mindig kérdéses, hogy kivel történnek a dolgok? Itt most nem az érdekel, hogy jók-e vagy rosszak. A történés, a megtörténés maga. Érdekes életek. Különlegesség.

Jó volt látni Fantasztikus Kapitány végletességeit azzal a tudattal, hogy mi ezeket elkerültük: nekünk a legnagyobb bátorságunk azt volt, hogy a film végére kialakuló kompromisszumos utat (középút: egyre jobban hiszek abban, hogy ez az út széles és kényelmes, és nemcsak egy kötéltáncos által végigjárható vékony fonal a levegőben) tragédiák nélkül sikerült talán kialakítanunk: gyerekeink későn kerültek óvodába, sohasem időztek ott hosszan (utólag is hálás-hálás köszönet érte azoknak az intézményvezetőknek, akik minket ismerve ezt lehetővé tették), Balázs minden külföldi útjára együtt mentünk, az egész nyarat közösen töltjük el, én olyan időbeosztásban dolgozom, hogy a gyerekek alig vegyék észre, mikor nem vagyok itthon, nincs televíziónk, de vannak könyveink és laptopjaink és korlátlan netünk, és hatalmas kertünk, ami egyre inkább ellát minket, stb.

Viszont fel kellett lázadnom Balázs ellen, hogy elmehessek mást is csinálni, mint a család (anyóskám ezt úgy fogalmazza meg, hogy kislányom elengedtek dolgozni, hogy egy kicsit pihenjél is?), hogy megfelelő anyagi háttér híján nem vállalom a gyerekek itthontanulását - és ő elfogadta. Tényleg közös döntések kellenek ahhoz, hogy ez a furcsa akaratmassza, amit családnak hívunk, olyan egység legyen, ami még azt is megengedi, hogy valaki közüle merjen más lenni, mint a többiek.

Abból az alommelegből, amit nap mint nap élvezek, azt merem hinni, hogy ha a gyerekeink fizikailag ki is fognak repülni, lelkileg akkor is általuk plusz családtagokat fogunk nyerni - szeretnék én is egy nagybuszt!
Köszi Zita a filmet!

Vesszőparipám ezen gondolkodni. Katolikusként ugyebár abban hiszek, hogy egy életem van, egy dobásom, aztán az vagy sikerül vagy sem, sőt annak következményeit fogom viselni halálom után is az örökkévalóságig. Nagyon nem mindegy, hogy alakul ez az egy életem. Játék tehát végiggondolni, milyen döntésekkel jutottam el oda, ahol vagyok, miben dönthettem volna másként, mikor történt olyan dolog, amiről tudom, hogy sorsfordító volt, mikor nem vettem észre, hogy most megtörténhetett volna bármi. (Persze az ezen való gondolkodás életkori sajátosság is, bájos neve is van, életközepi válság.)
Az életünk végkifejletét meghatározó döntéseink közül a házastárs, gyerekvállalás témakört nem említem, mert az egyértelmű. De ilyen pontként gondolok például arra, amikor megnyertem egy angliai ösztöndíjat Warwickba egy évre, és azt a bulizások miatt elcseréltem egy féléves Hollandiára. Vagy amikor a Vincuska behisztizett a Bakonyban a kocsiba ülésnél, kivételesen nem nyomorgattuk be az autósülésbe, és emiatt két perccel később indultunk, és az autónk előtt dőlt le egy óriás fa az útra. És számtalan döntésem volt, amire nem emlékszem, de ami miatt itt vagyok ahol, az vagyok aki.
Imádom, egyszerűen imádom az olyan könyveket, filmeket, amik a parallel életek témakört érintik, és rajtam kívül sokan mások is (Vissza a jövőbe 1,2,3, A csillagok között, A nő kétszer, A pillangóhatás, Az időutazó felesége, stb.). Általában az ilyen történetnek két kifutása van: vagy az, hogy történhet bármi, hozhattunk bármilyen döntéseket, végül ugyanoda jutunk - vagyis végül is nincsenek párhuzamos életlehetőségek, csak a SORS van -, vagy az, hogy minden út más életbe, más végkifejletbe vezet.
Én azt hiszem, hogy ha a két elmélet közül kell választanom, akkor igenis jelentősége van a döntéseinknek az életünkre. Minden döntésünk egyszerre fejez ki minket (azért választjuk azt, mert olyanok vagyunk amilyenek, eddig olyan döntéseket hoztunk amilyeneket), másrészt alakít is minket (a döntés következményei által, és a következő döntés előzményeként), tehát a döntéseink más-más utakra vezetnek, más-más végekhez. Ezt tanítja egyébként a katolikus egyház is a szabad akarat doktrínájában: az, hogy üdvözülünk, vagy elkárhozunk, csak rajtunk múlik. Ez egyben felelősség is: nem mutogathatok másokra, körülményekre, anyámra, apámra, főnökömre, egyben pedig végtelen nagy lehetőség is (hogy egy népszerű sorozatból idézzek): ha az élet citromot dob eléd, akkor csinálhatsz belőle limonádét.
És ha könyvek: édesanyám eláztatta a kertben egy nyári eső alkalmával Edith Eva Eger: A döntés c. könyvét, amit ezért nem vett vissza tőle a könyvtár, és így került hozzám. Ebben egy zsidó pszichiáter meséli el, hogy hogyan dolgozta fel élete során az auschwitzi eseményeket. A könyvhöz Philip Zimbardo írta a méltató előszót, és a könyv nem a holokausztról szól. Hanem arról, hogy egy traumából miként tud kijutni egy ember, hogyan tud azon túllépni. A könyv címe nem véletlenül az, ami. Ugyanazt írja le, amit a most híres sztárpap hirdet, Pál Feri, hogy végső soron nem attól vagyunk azok akik, hogy mi történik velünk, hanem az, hogy hogyan dolgozzuk azt fel. Mit döntünk a traumánk végén: azt, hogy túlélünk, megyünk tovább és élünk, vagy azt, hogy áldozatok vagyunk, megakadunk, feladjuk. Mert végül ezen áll, hogy ugyanaz az esemény, milyen parallel életbe vezet el minket: boldogba vagy boldogtalanba, elégedettbe vagy elégedetlenbe, keserűbe vagy édesbe, savanyúba vagy limonádésba.
Hja, ezen lehet rágódni. Hogyaza.

Egyesületeink - az Otthonka Egyesület a Control Stúdió Filmegyesülettel együttműködve - az idén is 4 nyári táborral tette színesebbé a falu életét.
A hagyományos drámatábor, média és felnőtt filmes alkotótábor mellett újdonságként vályogépítő tábort is szerveztünk.
A gyerektáborok a helyi általános iskolában kerültek megszervezésre, a parkban található szabadtéri színpadon mutatkoztak be a drámatáboros gyerekek, a parkba épült meg a vályogtábor 3 építménye - 2 vályogház és 1 kemence - és a médiatáboros filmek helyszínei is itt találhatók.

Időrendben első táborunk a drámatábor volt - évek óta július első hetében - Antoni Andrea drámapedagógussal. 21 gyerkőc, helyből és a környező településekről 5 napon át játszott, ismerkedett, tanult és kísérletezett együtt, végül pénteken délelőtt megszületett egy előadás a szabadtéri színpadon, mely a tinik mindennapjait, örömeit, bánatait mutatta be szülőknek, nagyszülőknek, barátoknak, a falu apraja-nagyjának.

A következő héten a vályogtábor kezdődött Gács Péter építőmesterrel. A helyszín az iskolapark volt, az alapanyagokkal való ismerkedéssel kezdtük a hetet. A gyerekek megismerték a vályogot, a szalmát, pelyvát, az eszközöket. A helyes arányok elsajátítása után elkészült az első vályogtégla, majd még 99.

A gyerekek önállóan dolgoztak, keverték a nyersanyagot, vetették a téglát, melyek a körházba és a kemencébe épültek be. Összesen 3 épület készült, a harmadik, a négyzet alapú épületet még tovább kell a jövő nyáron építeni.
A táborosok megismerték a vályogvetés technikáját, a szalma- és a tapicsfal készítésének módját, vakoltak és meszeltek. A kisebbek nagyon élvezték a földvár és szalmabálavár építést, a nagyok már komoly munkát végeztek. Külön öröm, hogy szülők, nagyszülők, barátok is bekapcsolódtak a munkákba, egy-egy napra, valamint, hogy az alapanyagok beszerzésénél együttműködött az helyi önkormányzat, az iskola, a mezőgazdasági zrt., helyi vállalkozók és magánemberek, további támogatónk az NKA, és a Savköpő Menyét Alapítvány volt. Köszönet nekik érte!

A tábort pénteken délután házavató ünnepséggel zártuk.
A bári népzene táboros gyerekeket is meghívtuk erre az alkalomra. Volt zene, tánc, közös lepényezés, és még ők is bekapcsolódhattak az építésbe. Jövőre már megvannak a tervek. A négyzet alapú házat kell befejeznünk, szeretnénk ki- és körbetéglázni az építményeket, meg aztán meszelni, javítani mindig kell egy vályogházon😊!

Augusztus első hetében szerveztük meg 4. alkalommal a médiatáborunkat. Itt már egy jól összeszokott csapat dolgozott együtt. Egyrészt az előző években is táborosaink voltak - vannak helyiek, nagymamánál nyaraló gyerekek, és jönnek a környékbeli településekről is -, másrészt az iskolában egy éve működő webtévé tagjai. Ezúttal is 4 felnőtt - Rumann Gábor, Gubik Viktória (a Control Stúdió tagjai), Baranyi Benő filmrendező, Baranyi Gyurin Zsuzsanna producer - végezte a szakmai munkát.
A 16 gyerek pár napig 4 csapatban dolgozott, és egyre komolyabb feladatokkal kellett megbirkózniuk. Az elkészült produkciókat együtt megnéztük, értékeltük. A hét második felében 2 csapatot alkottunk, és mindkét csapat feladata egy rövidfilm készítése volt szabadon választott témában és stílusban. A héten 10 film készült, melyeket péntek délután egy nyilvános bemutatón vetítettünk le az iskolában. Nagy öröm, hogy kinőttük a termet, olyan sok szülő, ismerős volt kíváncsi a gyerekek alkotásaira.

A következő filmek készületek (melyek hamarosan megtekinthetőek a control stúdió weboldalán, facebook oldalán és youtube csatornáján): Szuper Márió; Teofil, a troll; A kommandó; Grand Hotel Dunaszekcső; A kertész; Virtuózok; A párbaj; Szupernagyi; Én székem; Golyó.

A tavalyihoz hasonlóan idén is elküldjük fesztiválokra a filmeket, reméljük sok sikert érünk el, hasonlóan a tavalyihoz.

A következő héten 16. alkalommal szerveztük meg a Képköznapok filmes alkotótábort, fiataloknak és felnőtteknek. A tábor 0. napján két régi táborozónk esküvőjét is megünnepelhettük. Megtisztelő volt, hogy velünk és ezen a mindannyiunk számára kedves helyen kötötték össze életüket! A táborban szakmai és technikai tanácsadással, valamint technikai eszközökkel segítettük a résztvevőket. A hét folyamán a forgatókönyvírás, helyszínek, színészek keresése, a forgatás és az utómunkák mellett Weber Kristóf zeneszerző és Kovács Balázs zenei performansza is tarkította a programot. Esténként 16 mm-es filmekből szerveztünk kertmozit, mely nyitott volt a helyeiknek is. A vetítést Tóth Marcell vezette. Az idén 5 csapat készített filmeket - köztük egy csapat médiatáboros, iskoláskorú gyerek -, melyeket a szombati zárónapon szakmai zsűri véleményezett. A vetítés előtt került sor Stőhr Lóránt filmesztéta könyvének bemutatójára, kerekasztal beszélgetésre, valamint a könyvek dedikálására. Az idei záróvetítésre az eddigiekhez képest a legnagyobb számban látogattak el helybéliek, ez köszönhető a tábor népszerűségének, valamint annak, hogy ezúttal szép számban szerepeltek helyiek is a filmekben. A zsűri véleményezte a filmeket, majd 3 helyezést adott a legjobbaknak. Továbbá a közönség is szavazhatott a neki legjobban tetsző filmre.
A következő filmek készületek (melyek hamarosan megtekinthetőek a control stúdió weboldalán, facebook oldalán és youtube csatornáján): 1.helyezett: A néma; 2.helyezett: Ezért szeretem Dunaszekcsőt (a diákok filmje); 3.helyezett: Gyíkember; A víz az úr; Örvény; Közönségdíj: Ezért szeretem Dunaszekcsőt.

Fantasztikus filmet láttam, hatása alatt vagyok még ma is.
A címe Captain Fantastic. Az ajánlásával ugyanakkor bajban vagyok. Vicces, hogy egy film főszála ennyire ne tetsszen, és mégis minden más filmben tárgyalt téma pedig ennyire. Ezért, hogy konkrétan miről szól a film nem is mesélem el, így legalábbis nem spoilerezem le egészen a történetet.

A filmbeli család apukából áll és hat gyermekből, akik az USÁban élnek egy erdő közepén, teljesen elvágva a világtól, vadon. A vadont itt szó szerint kell érteni, nem a mecseki parkerdőt.
Nem, apuka nem szektavezér, nem tanulatlan és nem zavart. Ellenben idealista, rendkívül művelt, érdeklődő és határozott. És ez a jó a filmben. Hogy leírja, hogy ha két szenvedélyes ember (anyuka és apuka) úgy dönt, hogy kivonul a társadalomból, és önellátóan akar élni, szabadon, akkor mi sülhet ki belőle. Hogy milyen lehet úgy élni, hogy a napod minden percét a családoddal töltöd, hogy minden munkát megosztotok, hogy mindig mindent megbeszéltek, hogy folyamatosan reflektáltok egymásra, és egymásra vagytok utalva. Hogy hogyan fejlődik egy gyerek, ha megadatik neki a végtelen szabadság, a rengeteg minőségi idő, és a felelősség már egészen kicsi kortól. Hogy mennyire lesz tudatos, nem pocsékoló, hasznos és szorgalmas az ember attól, hogy magát látja el, eszi, amit szed-termeszt, issza, amit magának megtisztít. Hogy mennyi tudás, tapasztalat átadható a gyereknek, ha nincs tévé, internet, semmi külső inger, csak a tanult és olvasott szülő, aki esténként a tábortűz mellett felolvas a gyerekeknek, és megbeszélik az olvasottakat. Hogy mennyire inspiráló a zenetanulás, ha egymástól tanulnak, ha élmény az együtt zenélés, ha van időd esténként a hangszereddel játszani (nem a hangszereden!).

Ideális világ, ideális feltételekkel, maga a paradicsom.
A film második része ugyanakkor roadmovie-vá válik, a család felkerekedik és útra kell a lakóautójukkal. És itt jönnek a kritikai kérdések, az, hogy mennyire fontos mégis a külvilág, vagy hogy egyáltalán fontos-e, hogy ki lehet-e vonulni a világból, vagy érdemes-e, hogy van-e felelősségünk mások iránt, fontos-e, amit mások gondolnak rólunk, és szembenézés azzal, amit elrontottunk, és épülni abból, amit nem. Kompromisszumot kötni gyávaság, kudarc, vagy előre visz? Hagyni elmenni, aki menni akar, vagy vele menni, és változni miatta? Mi a család szerepe, és hol ér véget ez a szerep?
A címe még egyszer: Captain Fantastic.