Faluság

Kép: Balogh Viktória, hang: Kovács Balázs

Pesten születtem, ott éltem 35 évig. Itt falun én vagyok a "kis pesti", a "pesti úrilány", de a közeli kisvárosban ugyanúgy vidéki vagyok, mint mindenki más, aki nem ott született (helyesebben nem oda, mert már egy jó ideje nem születik a városban gyerek, mert se kórház, se szülőotthon), vagy nem ott lakik.
Szóval a kisvárosban vidéki az összes környékbeli falvakból bejáró dolgozó és iskolás gyerek, és vidéki a más nagyobb városokból jövő "gyüttment" is. Itt falun pedig vidéki a másik falubéli, és az említett kisvárosi is.
Azt mondhatnák, hogy tehát a vidéki kifejezést pusztán helymeghatározásra szolgál, mégis mindig negatív tartalmat hallani ki belőle. De még ha a hangsúlyra nem is figyelek, a boltban, az iskolában, a rendelőben, mindenütt érezhető a megkülönböztetés. Nekem, aki a nagyvárosi jóléthez szoktam, viszont itt minden még a kisvárosban lévő dolgok is vidékiek, de inkább úgy mondom falusiak. Délután 4 és 5 között szinte minden kisbolt bezár, a péknél pedig fél ötkor csak az üres pultot tudnád megvenni, az orvos négykor hazament, szakorvos egy héten egyszer három hónapos várakozási idővel, kizárólag munkaidőben. Mozi egy hónapban egyszer. Színház detto. Miért? Nincs rá igény? Nekem van, de szerintem másnak is biztos lenne! Akkor miért nincs?

Igaz, azt vettem észre, hogy az emberek - és időnként magamat is beleértem - lusták. Lusták kimozdulni. Én is most, ha mozizni akarok, interneten teszem, ha jó sütit akarok enni, megsütöm magamnak, ha jót akarok enni elkészítem magamnak, mert a helyi étteremben hiába tudják, hogy milyen a rosé kacsamell, alapból mégis átsütik, mert rajtam kívül senki nem eszi meg véresen, mondván az még repül (ezzel együtt be kell valljam mázlim van ezzel az étteremmel, mert tudok nagyon jókat enni helyben, ha kedvem tartja). Az is igaz, hogy kimozdulni faluról, az program, amit előre meg kell szervezni, végig kell gondolni, ahogy azt a korábbi posztomban írtam. Nem ihatsz az ebédhez egy pohár bort, ha délután még moziba, cukrászdába, vagy vásárolni mennél. Tessék kérem előre gondolkodni, vagy mindent magadnak megcsinálni.

Azért persze van egy nagyon jó oldala is számomra a falusi létnek: a tér, a szabadság. Egy-egy fárasztó, sok utazásos nap után kiülni a teraszra és csak bámulni a kertet, élvezni a csöndet, megfizethetetlen. 20 perc után, mivel a zabszem a hátsómban, kimegyek a veteményesembe, körülnézek, nyáron kigyomlálok egy sor hagymát, borsót, mogyorót, egyebet; teljes rekreáció, agyzsibbadás, relaxáció.

A gyerekeket simán kiengedem. Nem program már, hogy kimegyünk a játszótérre, mert kimennek az udvarra, vagy az utcába és játszanak. A kiserdő szélén bunkert építenek, saraznak, pocsolyába gázolnak, és nyakig vizesen szaladnak haza átöltözni. Így a jó, szabadon.

A reggeli fagy után tegnap végre elkezdett olvadni! Még kicsit motoszkálni is ki lehetett menni a kertbe. A hó végre leolvadt a friss pitypanglevelekről, a sóskáról, a snidlingről, a ragadós galajról és a nagy kedvencről, a zamatos turbolyáról is!

A pitypangból ritkán csinálok mézet, jobban bevált nekünk a lékészítés - üdébb, frissebb, mint a szörp, hamar elfogy és biztosan nem marad rajtunk.

sokféle, igazán kifejező néven ismerjük ezt a gyógynövényt: gyermekláncfű, pongyola pitypang, kutyatej, kákics, láncfű

Ilyenkor, kora tavasszal a levelei még nem keserűek, szendvicsbe friss zöldnek használom, vagy összekeverem tyúkhúrral, snidlinggel és zamatos turbolyával. Bármit képes vagyok megszórni ezzel a keverékkel: a sajtos-tejfölös lepénytől a rizibiziig tényleg mindenre rápakolom. Ezzel szerencsére nem vagyok egyedül, fiúk barátja Peti tavaly tavasszal megállapította, hogy 'anya is mindig ezt csinálja.'

A pitypanglé úgy készül, mint a bodzalé, vagy bármilyen növényi lé. A levek és a szörp között az a különbség, hogy a lé hideg áztatással készül, hígabb és csak kevés cukor van benne, a szörpöt pedig fel kell főzni és sokkal több cukor szükséges hozzá, hogy tényleg elálljon télire.

Pitypanglé elkészítése: a gyerekekkel szedess tele egy kisebb vödröt a szép, egészséges virágfejekkel, kösd a lelkükre, hogy amelyiken méhecske vagy bogárka táncol, azt hagyják békén. Én egy fél órára ki szoktam borítani papírra vagy tálcára, hogy tényleg mindenki távozhasson a virágfejekről. Lábosba teszem, meglocsolom citrommal és felöntöm vízzel, majd lefedem (az üveg fedő nem jó, mert a citrom ellenére is megbarnul a világosságtól) és hűvösre teszem - a kamra vagy a pince hidege pont megfelelő. Gondolom egyéb lehetőség híján a hűtőszekrény is megteszi. Másnap leszűröm, mézet vagy nádcukrot keverek bele és már iható is. Icipicit kesernyés, ha a gyerekeknek mégsem lesz a kedvencük, a felnőttek akkor is biztosan megisszák.
Ugyanígy készítem a fodormenta- és a borsosmentalevet, vagy a citromfűlevet. Az orgonából és ibolyából készült italok nekünk nem váltak be, olyan, mintha a nagyi virágos parfümjét innánk....

A sóskát szándékosan a bejárathoz közeli virágoskertbe tettem, szeretem, mikor a gyerekek csak úgy kilépnek pár levélért, sajthoz, almához, vagy csak úgy, az íze kedvéért.

Gyerekkorom sóskamártása rémálommal egyenlő emlék (szín, szag, állag - egyszerre három érzékszervem kapott negatív impulzust), úgyhogy mi még sohasem ettük főzve, mindig csak nyersen.
Nektek van vonzó elkészítési ötletetek?

A ragadós galaj mehet a salátába is, de teakánt az igazán finom. És persze elvileg belőle is minden nap kéne inni egy csésze teát.......

Ha azt hiszed, hogy nincs a kertedben, akkor nézz jobban körül, biztosan találsz, csak eddig azt hitted, hogy csak gaz. Tévedhetetlenül felismered, amikor gyomlálás közben a kesztyűdre ragad.

És végül a nagy tavaszi kedvenc, a zamatos turbolya is mindenhol megtalálható, csak meg kell állni, hogy észrevegye az ember.

Az illata csodás, az íze mesés, petrezselyem- és zellerrajongók - mint én - le sem fogják tudni tenni. Egyszerűen elég egy vajas zsemlébe begyömöszölni és már jól is érzi magát a pocak.

A snidling (metélőhagyma) szerencsére már a városi ablakpárkányokat is meghódította. A virágja különösen dekoratív, virágcsokorban is megállja a helyét.

És ha a tavaszi salátába nem elég a zöld, akkor lehet bedobni pár fej százszorszépet is. Kicsit mogyoróízű, de vagány látvány a salátában.

Egy kedves emlék: Janka kiskorában nagyon szeretett bárhol a fűben szemlélődve ücsörögni és komótosan járt közben a keze. Maga körül mindig megette az elérhető százszorszépeket. Lassan megrágta és lenyelte. Akár egy egész regényt is ki tudtam olvasni mellette! Lehet, hogy ezért lett olyan szép?

Pár általam kedvelt könyv, igaz, ezek most nem a könyvtárbuszból:

Jó tavaszolást mindenkinek!

A '80-as években terjedtek el azok a számítógépek, amiket mikro- jelzővel illettek gyártóik: az előtag nemcsak a bennük használt technológia méretére (1 μm = 10⁻⁶ méter), hanem magukra a készülékekre is utal: az őket megelőző vagy épp utánuk kialakuló pc-khez, miniszámítógépekhez képest kompakt rendszerek voltak, egyszerű adattárolással, megjelenítéssel, viszont sokféle felhasználási lehetőséggel (pl. Commodore, Atari, ZX Spectrum). Döbbenetesnek tűnik számomra, de még ma is vannak olyan fejlesztők, akik pl. C64-re írnak audio alkalmazásokat! (lásd pl. itt) Arról nem is beszélve, hogy okoskészülékeink is ide sorolhatóak.

Node most nem igazán ezekről van szó, ugyanis a kifejezés egy másik közegben is él, a mikrokontrollerek szerteágazó világában. Ezek a kicsiny, tenyérméretű kütyük vagy egy speciális alkalmazásra felprogramozható céleszközök (pl. a PIC-chipek ill. a mindjárt bemutatásra kerülő Arduino), vagy pedig önálló számítógépek, hasonló vagy épp akár ezerszeres kapacitással, mint 8 bites társaik 30-40 évvel ezelőttről (különösen a Raspberry PI). Azért szeretem őket használni, mert egyszerű őket programozni, könnyen teremtenek kapcsolatot a környezetükkel szenzorok, ill. könnyen is hathatnak rájuk vissza pl. motorok vezérlése által, ugyanakkor beépíthetők, kis energiafogyasztásúak, személyreszabhatóak. Úgy működnek, hogy egy kódot készítünk el a számítógépen, amit USB-n keresztül feltölt, majd ettől fogva automatikusan futtat a készülék. A kód nyelvezete igen egyszerű, jól dokumentált (lásd itt), így nem véletlen, hogy a kicsik is könnyen bele tudnak csöppenni a csináld-magad technológia (DiY) közegébe.

Az olasz Arduino ezek között nem az első, de mégis a legjobb jelképe a csináld magad technológiának. Nyílt forrású rendszer, így bárki tudja másolni vagy új, saját klónt készíteni és árusítani belőle.
Néhány példát mutatok arra, hogy mire is használhatóak ezek az eszközök pl. a kertben vagy más, természet-közeli helyen.

1/ automatikus öntöző rendszer talajnedvesség-szenzorral: ebben az esetben az arduino az öntözőrendszert egy szeleppel kapcsolja ki-be, attól függően, hogy a rá kapcsolat talajnedvesség-érzékelő milyen értékeket közvetít. Összekapcsolható napelemmel is, így nem kell elemet cserélgetnünk (ráadásul épp a napsütés szárítja ki a talajt, tehát szükség is a napon van rá) vagy villamos vezetéket kiépítenünk. http://www.instructables.com/id/Automatic-Garden-Watering-Device-Arduino/

2/ az Arduino ötlettárában találunk még egyéb, hasonló projekteket is, de van, aki egész továbbfejleszti, és a hőmértéklet, fény és tápanyag-figyelést is bekapcsolja a bemeneti szempontok közé (pl. itt).

3/ az állattartásban is megjelenni látszik az arduino, itt pl. a tyúkól nyitását, az étel adagolását automatizáltan, motorokkal vezérlik, a levegő állapotának jelentését pedig mobiltelefonra továbbítva oldják meg. Hasonló célok mozgathatják az akvapónia rendszerek monitorozására (adatok figyelésére, figyelmeztetés küldésére) alkalmazható Open Garden projekt fejlesztőit is.

4/ aztán, ha esetleg a kerti munkába is szeretnénk bevonni az eszközt, van épp napelemes, önjáró fűnyíró (ez), gyomláló (ez), magvető-öntöző (vagy épp ez) rendszer is.

Habár mi tudjuk, hogy a kertészkedésben épp az a jó, amit a gép a fenti példákban átvesz, és az az, amitől épp nehéz is az a munka, de simán felmerülhet az is, hogy bizonyos feladatok automatizálásával átalakíthatjuk munkafolyamatainkat, finomhangolhatjuk az automatizált folyamatok működését, erősíthetjük az interakciót ezen kicsiny, specializálható kütyük felé is. A kifinomult rendszerek létrehozásához hasonló kísérletek kiértékelése, módosítása mutathat utat.
Egy ilyen rendszer összeállításában a legdrágább tényező a mi időnk. Az arduino 6-8 ezer ft, a szenzorok és a többi komponens párezres kategória. A kütyü programozása ingyenes szoftverrel lehetséges. Így viszonylag beláthatóak a kiadások.
Én 2007-ben találkoztam először az Arduino-val, a Kitchen Budapest megnyitó akciójára készülve. Ezt követően vettem is egy modellt, ami 2009-ig porosodott valahol otthon, mígnem készítettem egy számítógép-vezérelt lemezjátszót, majd sok-sok mindent, ami motrok automatikus ill. interaktív vezérlését tette lehetővé. A szenzorokat is inkább az eszköz és környezete közötti kommunikáció számára használtam, használom. Újabban pedig a legkisebb méretű modellek (mini, nano, lilypad) hordozhatósága, még alacsonyabb energiaigénye inspirál.

Márta hétfői írása arra (is ) ösztönzött, hogy végiggondoljam, hogy nekem mi is hiányzik a városból, a városi létformából (csokit majszolgatok közben).
Természetesen - milyen vicces, de tényleg ezzel mindenki így van körülöttem: egyszerűen mindent megtanulunk magunk elkészíteni, csudajó! - én is megtanultam kenyeret, pizzát sütni, bármilyen tortát elkészíteni, sőt pironkodva bevallom (öregedés helyett profizmusnak nevezem....) az egyszerűbb jégkrémek készítése után nekiálltam igazi fagylaltot készíteni, igen, már most, hogy nyárra belejöjjek! A gasztronómiai élvezetek tehát kipipálva.

Már csak az a kérdés motoszkálhat bennünk, hogy ezt az igényt a vidéki lét generálja, vagy pedig belső követelmény? Szerintetek?

(Santa Barbara)

A kulturális élet területén is egészen jó a helyzet: megpróbáljuk egyrészt szintén önmagunknak megteremteni, másrészt pedig koncentráltabban választani a lehetőségek közül. És ne felejtsük el, az internet felületén a legmagasabb színvonalú dolgok is elérhetőek.
Kultúra, kulturális élet, kulturáltság. A kultúra-igény és a kulturális élet élvezete innen is megoldható, igaz a távolság miatt kicsit több időt és szervezést vesz igénybe.

Nálunk, a mi falunkban is vannak különféle lehetőségek, bár ezek inkább közösségi, mint kulturális események. Van Karácsonyi műsor, Farsang, Nők napja, Mikulás, Falunap, Gyereknap, olykor táncház is akad, és idén még kézműves kör is alakult. Mikor ide kerültünk, engem teljesen meglepett, hogy ezek a műfajok még valóban léteznek: operetténeklés, lakodalmas zene.... Mi a táncházat szeretjük a legjobban, de a többi programot is fontosnak tartjuk, hiszen itt van esélye kialakulni ' a mi falunk' identitásnak.
A falu életébe való beilleszkedésben, a közeg megismerésében ezek igencsak fontosnak bizonyultak - hálásak vagyunk érte.
És ugye a hőn szeretett könyvtárbusz! Amikor a nagy szatyor könyvvel tipegek haza, mindig a Brontë-nővérek jutnak eszembe, akik a megrendelt könyveket rejtő faláda érkezésekor hatalmas élvezettel estek neki a köteteknek.
A kulturális - legyen az magas vagy kommersz - élvezetek is kipipálva.

(Köln)

Írás közben világosodok meg, hogy nekem tulajdonképpen a kulturált viselkedés, a kulturált beszéd és stílus hiányzik a legjobban. Még az ízes cifra káromkodás (isten és szent dolgok káromolása érzelmi felindulásból) sem zavar annyira, mint a vulgáris (nem a pillanatnyi érzelmeinktől függő), altesti, diszkriminatív (nembéliség, etnikai és faji hovatartozás, vallási preferencia, stb.), becsmérlő beszédmód (a másik negatív minősítése). Ezt egyszerűen képtelen vagyok megszokni. Nem vagyok hajlandó belemenni az ilyen diskurzusokba.

Még egy dolog hiányzik: a használtruha-üzletek. Ezen a téren is jól működik a családi és baráti hálózat, de mióta nagyosodnak a gyerekek, már nem mindig elég. Amíg kicsik, tényleg bármit rájuk lehet adni, de én magam is úgy gondolom, hogy a ruházkodás identitáskifejező és éppen ezért fontos, jól kell magunkat éreznünk a bőrünkben.
Hohó! Újabb könyvtárbuszos kincsre bukkantam: a bőrgyógyász dr. Yael Adler Bőrügyek című könyvére. Mindenkinek ajánlom, végre egy olyan tudományos igényű mű, amely közérthetően és szórakoztatva tanít. Németországban a sikerkönyvlistáról még mindig nem került le.

(Genova)

A városon belül mozogva nemcsak a kiállításokról, galériákról, koncertekről, színházműsorokról értesült óhatatlanul az ember, hanem egy-egy ruhadarab is kényelmesen és észrevétlenül beszerezhető volt. Most program lett. Ez és ez hiányzik, tehát be kell menni a városba megszerezni. Persze összekötni valami más programmal, hogy ne kelljen csak ezért beautózni. És megfelelőt találni sohasem könnyű.....
A kedvencem a tavaszi és az őszi/téli cipővásárlás. Kezdem művészetté fejleszteni: kényeztetés, városi kaland, kicsi kirúgás a hámból. Mókás, mikor egy bevásárlókosár tele van gyerekcipővel - Balázs is próbál egyre kevésbé morogni....

Judit múlt hétfői, a biztonságról szóló írásában érdeklődött, mi a helyzet e téren mifelénk. Következzék erről egy kis összefoglaló...

Ajtó-ablak nyitva van, bejöhet akárki... A házunk bejárati ajtaját tényleg nem zárjuk kulcsra, csak becsapjuk. Jó erősen, nehogy a szél kivágja. Egészen komolyan mondom, nem is emlékszem, hogy néz ki a lakáskulcsom! És azt is csak halványan sejtem, melyik fiók mélyén lapulhat. Azért néha mégiscsak bezárjuk az ajtót: ha legalább egy teljes napra elmegyünk valahová. Ennek is megvan a története: Egyszer kedves tanítónő ismerősöm szeretett volna minket meglátogatni - bejelentés nélkül. Mi nem voltunk itthon, de mivel az ajtó nyitva volt, bejött, és letette a konyhaasztalra a hozott süteményt. Én meg utólag rettenetesen szégyenkeztem a felfordulás miatt, ami a házban fogadta. Szoktam is mondogatni: hozzánk ha "betör" valaki, akkor sem elvisz, hanem hoz. A postás is beteszi a hozott csomagot az előszobába. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy vajon mások zárják-e az ajtót, mivel sosem ellenőriztem. Talán igen. Mindenesetre kaptam már néhány dorgálást, hogy "Nyitva volt az ajtó!".

Tartottam egy kis szemlét a környéken kerítés-ügyben. Kezdjük a saját portánkkal: nekünk nincs. Nem is hiányzik - legalábbis jelenleg. A gyerekek szépen megtanulták, hogy nélkülem nem mennek ki az utcára. Nem mintha az utca olyan rettenetesen veszélyes hely lenne! Csendes zsákutca, a házunk előtt csak Jukka szomszédék két autója halad el rendszeresen. A környékbeliek is mind nagyon odafigyelnek ránk.

Azért mégsem adnék öt csillagot a környék biztonságosságára. Egyik aggodalmam: az olykor-olykor felbukkanó, a beláthatatlan kanyarokra fittyet hányó, ész nélkül száguldozó suttyók.

A másik mumus a folyó. Ez a híd, több méter magasságban a folyó fölött, pár perc séta távolságra van csak tőlünk. Egyelőre kizárólag szülői felügyelettel látogatható.

De nézzük tovább a kerítéseket! Jukka szomszédék ritka kivételt képeznek egész telküket körülvevő szabályos drótkerítésükkel, kapujukkal. Igaz, az ő kerítésük sem a "kintről be"-t hivatott feltartóztatni, hanem a "bentről ki"-t. Konkrétan azért készült, hogy bátor és engedelmes kutyáik nehogy kereket oldjanak.

Tőlünk az országútig mintegy 20-30 ház mellett haladunk el. Ezen a szakaszon mindössze kettő - méternél alacsonyabb, telkeket egymástól elválasztó - kerítés-darabkát sikerült felfedeznem.

Sövény azért akad egyik-másik ház előtt, mellett, körül. Alacsony, lombhullató, átlátható (="ettől befelé az enyém") és magas, örökzöld, átláthatatlan (="ne kíváncsiskodj!") is. Nagy divat például sűrűn egymás mellé ültetett lucfenyőkből sövényt készíteni:

Szép dolog ez a kerítésmentesség is, noha bennem több alkalommal keltett már bizonytalanságot. Mikor ideköltöztünk, sokat sétáltam a környéken, Ádámot babakocsiban tologatva. Kíváncsi voltam, fel akartam deríteni mindent. Előfordult, hogy rákanyarodtam egy útra, amiről aztán kiderült, hogy privát volt, és egyszer csak egy vicsorgó (házőrző??) ebbel találtam magamat szembe. Vagy épp ellenkezőleg: a legremekebb erdei ösvényekre sokáig nem mertem rátérni, mert azt gondoltam, az biztos valakié, és akkor nem szabad.

Autó? Én azt sem zárom le! És ha pár percre megyek be valahová, és nem állítom le a motort, hogy ne hűljön ki az autó, a slusszkulcs is marad. És, lássatok csodát, a kocsit ott találom, ahol hagytam.

És ez bármi másra is igaz. Ha valamit valahová leteszünk vagy valahol ottfelejtünk, elhagyunk, akkor az ott megvár. Egyes elhagyott rendes tárgyak akár az idők végezetéig keresik rendetlen gazdájukat. Mint ez a fél pár gyerekkesztyű a környékünkön az út szélén:

Mi is jópár elszórt játékunkat találtuk már meg így karóvégre tűzve. Örülök, hogy a gyerekeim ebben nőnek fel, ez nekik a természetes. Mert hogy lehet elmagyarázni egy gyereknek, hogy ellopták a biciklijét? Tavaly nyáron nekünk is volt egy rossz élményünk Magyarországon, mikor Teri mamáékat látogattuk Vas megyei falujukban. Ahogy az már ott lenni szokott, beugrottunk valamelyik szomszédba. A frissen vásárolt kisautót meg letettük addig az árokpartra. Hát fél óra múlva már nem találtuk! Olyan elkeserítő volt. Mit mondjak az értetlenül, könnyes szemekkel néző gyerekemnek, hová lett a játéka? Nem mondtam, hogy látod, kisfiam, ez Magyarország.

Írtam a múltkor a beilleszkedésről, és arról, hogy a jó dolgokat könnyen átveszi az ember. Így volt ez nálunk a nem zárással és a kerítésnélküliséggel is. Olyan jól ment, hogy e téren tán már a finneknél is finnebbek lettünk. Lubickolunk ebben a lakat-, lánc- és tüskés kerítés-mentes világban. Talán mert mi tudjuk, hogy ez egyáltalán nem olyan magától értetődő.

A falusi élet legnagyobb hátránya számomra, hogy az ínyenc vagy kevésbé ínyenc gasztronómiától távol kerültem.

Pesten, a szombati ebéd után elfogyasztott pohár bor után, ha megkívántam egy kis cukrászsüteményt, csak felvettem a legszebb ruhámat, és irány az egyik közeli cukrászda, kávézó, étterem, bármi. De mit csinálunk falun, ahol a legközelebbi cukrászda 15 km, és a busz óránként jár, ha egyáltalán jár? Kinyitom a hűtőt, a kamrát, előveszek egy szakácskönyvet vagy a nagymamám receptjeit, megkérdezem legjobb barátomat: google-t és sütök valamit. Így találtam rá Édesem-re (http://edesem.blog.hu/), Márk Szonjára http://edesem.blog.hu/2013/03/28/en_337. A Blogján a bemutatkozását már bővíteni kellene, mert egy nagyon jól működő, isteni sütiket helyben készítő cukrászdája van Budán, és már három könyve is megjelent receptjeivel.

Családom igazi csoki-fun. Ha kitennék az asztalra két kiló csokit, öt perc alatt eltüntetnék. De lehet, hogy kevés is lenne. Egyik születésnapkor a kívánság az volt, hogy lepjem meg A-t egy nagyon finom tortával. Ebben a szakácskönyvben

több recept is van, de a Missisippi torta tűnt a legkönnyebbnek. Az elkészítése tényleg nem igényel sok tudást, inkább csak türelem kell hozzá és sok-sok csoki. (Ez egy korábbi változata szerintem.) És íme az egyik eredmény, amit én sütöttem:

A legnagyobb dicséret pedig az volt, hogy egy héttel azután, hogy készítettem itthon egy ilyen tortát, eljutottunk Szonjához is, és ott is megkóstolta a család az eredetit, és azt mondták, teljesen ugyanolyan mint az enyém (vagy az enyém olyan mint Szonjáé?). Lehet, hogy be kellene vinnem a városi cukrászdákba?

Kép: Nagy Anita; hang: Pap Zoltán

Az idei télvége kedvez a benti munkának (mivel nem kedvez a kintinek), ezért lehet például kódolni. Ennek eredménye lett a nyolcadik képeshang, valamint néhány egyszerűbb játék vagy hangszer is. Voltaképpen az, hogy minek hívjuk, egyremegy - fontosnak tartom, hogy a kettő egy kategória lehessen: a gyerekek ugyanúgy használhassák az élmény kedvéért, mint ahogy azok is, akik már nem gyerekek, esztétikai értéke miatt. Persze itt az esztétikum inkább a digitális nyelven értendő. Mindenesetre ez az összekapcsolódás ad lehetőséget arra, hogy a játékból a tanulás vagy a munka felé keressünk utat.

Az egyik, amit most mutatok, a pattogtattató nevet viseli, és bár elég régóta kotlok rajta, nincs túlbonyolítva. Egyszerű fizikai szimuláció, amelyben a felhasználó kattintásra tud újabb labdákat elereszteni, amik a beállított gravitáció szerint pattognak, valamint fokozatosan el is tűnnek. Eközben pedig olyan hangot adnak ki, amit pozíciójuk, sebességük, eltűntségi állapotuk határoz meg. Egyébként kicsit kotlós hangot.

Itt egy kép róla:

És itt lehet kipróbálni:
http://kbalazs.periszkopradio.hu/egyeb/pattogtattato.html

A másik egy kicsit kiforrottabb - az előzőből született, de immár nem pattogást, hanem forgást szimulál, és egy-két dologban továbbléptem rajta. Forgattató a neve, és nem meglepő módon különböző, a homokóra és a csokornyakkendő közötti formákat mozgat, miközben visszapördülve hangot ad ki. A formák léte itt már tőlünk is függ: a felhasználó egérmozgással újra tudja éleszteni a lelassult/eltűnőben lévő objektumot (happy end...) A hangot szintén a forgó valami(k) állapota határozza meg. Jolán pl. úgy használja, hogy egy pontban indít 10-15 formát, utána máshol is ugyanezt, és időnként újrapörgeti az elhalványulókat.

A pörgettető képe egy olyan állapotban, ahol több felhasználó is ad hozzá dolgokat:

És itt lehet kipróbálni:
http://kbalazs.periszkopradio.hu/egyeb/forgattato.html

Mindkét esetben érdemes játszani a vezérlőparaméterekkel! Elviekben az alkalmazások többfelhasználósak (vagyis ugyanarra az oldalra bejelentkezve látjuk/halljuk azt, amit más is csinál (más szín jelöli a másik felhasználó objektumait), de ez a képesség tesztelés alatt áll, és gyakran inkább lekapcsolom. Ha használat közben más színű dolgok is elkezdenek pattogni/pörögni, az azért van, mert megy a hálózati kapcsolat, és valaki más is használja ezt az alkalmazást.

{Szokásos technikai megjegyzések: mobil kütyükön még mindig nem megy (megpróbálok legközelebbre egy olyat is csinálni:), a számítógépes böngészők közül pedig Safarin, Firefox-on és Chrome-on teszteltem - kisebb-nagyobb döccenőkkel, de mennek. A Safarin például minden szuper, a Firefox-on egy idő után beakad a hang (ami lehet, hogy nem is baj), a Chrome-on pedig a mozgások szaggatnak, viszont jó a hang.}

Jó és gyors télvéget kívánok hozzá!

Mi nekem a biztonság, avagy mitől félek? Azt hiszem az életteremben igazából nem félek, biztonságban érzem magam. Csak nagykapunk van, amit csak éjszakára illetve akkor zárunk, ha nem vagyunk itthon, vagy tényleg nem akarunk senkit látni. Így tehát a kapun elvben csak az nem jön be, aki nem akar. Nem zavar, mert mivel csengőnk sincs, aki bejön, vagy bejönne a kapun dudál, vagy kiabál. Jelzi, hogy beljebb jönne, és a jó fülemmel általában meg is hallom. Nekem ez itt elég biztonság.

Biztonságos a falu a gyerekeknek is. Kicsi koruk óta tanulják, tanítjuk őket, hogyan közlekedünk a faluban. Mivel sok helyen nincs járda, az út szélén megyünk, ha kocsi jön félre állunk, sőt meg is állunk. Az egyszerűbb utakat tudják is már szinte mióta járni tudnak. Hogyan megyünk a mamához, unokatestvérhez, boltba, egy-egy baráthoz. Már 5 évesen ezeken az utakon tudtak, és mertek is egyedül közlekedni. Most már ugyanezt tanuljuk, csak biciklin. A főútra egyedül még biciklivel nem mehetnek a forgalom miatt, de ott van járda.

(http://diafilm.osaarchivum.org/public/?fs=2682)

Sokszor elcsodálkozom azokon a szülőkön, akik még a 14-15 éves "nagy lovakat" is kocsival szállítják falun belül. Minek is? Legyen bicikli, legyen rajta elől-hátul világítás, és a gyereket meg kell tanítani közlekedni.

Budapesti vagyok, külső kerületben laktam gyerekkoromban, ott jártam iskolába. Elsősként a második félévben már egyedül mentem haza. Másodikban ez már teljesen természetes volt, pedig az az iskolaépület már nem két sarokra volt. Havonta egyszer be kellett menni a Kossuth térre fogorvoshoz. Két alkalom után ezt az utat is önállóan tettem meg. Iskolából adott időben ki, buszra felszállni, metróba beszállni. Kezemben a kis papír a megállók nevével és színével. Egyedül utaztam, apukám várt a Kossuth téren az állomáson. 10 évesen így már az egész metróvonalat ismertem, és a ma oly sűrűn emlegetett 3-as metróra átszállva szintén egyedül mentem a nagymamához a Lehel térre. Természetes volt, sosem féltem.